Erdélyi útikalauz hátizsákos (kezdő) stopposoknak 2. rész

Általános

Téli stoppolós kalandom általi észrevételeim második fejezete is nagy nehezen megérkezett, melyben végre belövöm magamnak azt az oly nagyon várt “boldogság fagyosan hófehér tűjét”, persze csak egy adagban… 😛 Valamint megdicsőülök a “túrázás fehér felleges haván” itt a márciusi felmelegedés közepette… Nem húzom a szót (pedig szeretem), jöjjön a további 4 útikalauz (személyes tapasztalati) pont, hogy nagyok, bölcsek és erősek legyetek, ha egy rohadt nagy medvével találjátok szembe magatokat! 😀

5. Aktív és passzív pihenés a túrázásban kicsúcsosodva

Hát ilyen eseményekre temérdek lehetőség akad, csak időben és jól kell megszervezni. Miután megmutatták merre lehetnek a medvék, vad kutyák, farkasok, tehát ha van eszem merre ne menjek (főleg ne egyedül), és merre kóborolhatok, két “túraútvonalat” jelöltem ki lelki szemeim előtt, a hét eleji csíksági sétafika után Székelykeresztúr dombvidékét és a Madarasi Hargita csúcsát. Mind a kettőt sikeresen abszolváltam, de utóbbiról majd csak a következő bejegyzésemben, mert még itt túlírom magam. 🙂

DSC_1557

Kilátás a csíksomlyói dombról, ahol nem mertünk a Nagy-Magyarország emlékműnél tovább menni, mert hátha a macik várnak édes husinkra… Itt a köd ellenére is látni lehet elvétve a körülölelő Kárpátokat.

a. A székelykeresztúri havas túrám

A hóesés/hóvihar másnapján vágtam neki Székelykeresztúr lankáinak, hogy sikeresen szelfizhessek egyet a kereszttel is, ha már az is ott van. A leírtak alapján kerestem az ösvényt, amit a friss és puha hótakaró végett abszolút nem találtam meg. Így elég kalandosan jutottam fel az áhított csúcsra, egy temetőn keresztül, majd meredek lejtőkön, a puha hó alatt csúszós-sáros földön való négykézláb evickélésem gyanánt sikerült csak feljutnom, amiben a kesztyűm rögtön át is ázott, közben nem egy földművelési területen áttiportam, nem egy szúrós bokron fennakadtam, nem egy ponton lettem sáros, nem egyszer csúsztam meg, szóval nem egyszer, hanem sokszor és sokat lihegve kerültem fel a legmagasabb pontra.

DSC_1664

A tökéletes csend birodalma! Enjoy the silence!

A képeim szerintem elég beszédesek, hogy milyen csodás táj fogadott fenn engem. Aztán minden rémítő tanács ellenére elkezdtem túrázni, mint egy önfeledt vad, ha kitör a ketrecéből. Kedves vendéglátóm, Eszter még az ősszel vadkutya támadás miatti menekülésbe kényszerült, ami által egy meredek szakadék szélére is kényszerült, ami alatt szúrós bokrok temérdek tömege várakozott kitartó karistolásra, így szíve szerint és ereje segítségével megmaradt inkább a lejtő szélén, a juhászkutya meg szerencséjére egy érdekesebb célpontot keresett magának. A térdén lyukas harisnyája a mai napig őrzi eme nem túl felemelő emléket. De hát  a bátraké a világ, na meg ők halnak elsőnek is! 😀 Próbáltam csendben lopózni, meg-megállva füleltem, nem hallok-e csaholást, vagy egy csorgó nyálú bestiát felém rohanni, és tényleg, semmi hang nem volt jelen, a tökéletes természeti harmónia érzése volt velem csupán, mikor csak én vagyok meg a havas táj. Néha egy-egy madár bezavart ugyan, de nekem egy varjúkárogás maga a mennyország, a tökéletes csend “i”-jén a pont. 😀 Szóval igazi felüdülés volt ez a kb. 4-5 órás séta, közben fára másztam (ha sokan lájkoltok, talán a videót is megosztom erről :P), mintegy tesztelve a túlélési lehetőségeimet, és a gyorsaságomat bármilyen vad (kivéve medve) támadása esetén. Végig követtem egy szán nyomát, mire egy befagyott tóhoz lyukadtam ki, ahonnan már nem éreztem szükségességét a további kalandozásnak, így gyorsan hazavettem az irányt. Na igen, ez az a pont, ahol még kevésbé voltam bölcs, hogy is kellene a lejutást abszolválnom, az ösvény továbbra se nyílt meg a (lelki) szemeim előtt, így el-eltörő gallyakba kapaszkodva, néha csúszkálva, egyszer gurulva “szánkáztam” le a meredek domboldalról.

DSC_1651

Posztmodern világunk legújabb keresztjei… Amikre anno munka (alpinista)  gyanánt rengeteget kellett másznom. xD

b. Sportra van lehetőség bőven ilyenkor télen is. Minden nagyobb városban láttam korcsolyapályát (Segesvár, Udvarhely), meg a sípályák is úgy nőnek ki mint a gomba (Homoródfürdő, Hargita, Csíkság…), ami érthető is a havas hegyek jelenlétében… Sajnos én nem síeltem még, és nem éreztem azt a kényszert, hogy most jött volna el számomra a kellő idő ilyenfajta hőstettekre.

DSC_1715

Elvileg itt is szokás korizni, én meg csak bohóckodom. :/ 😀

c. Egész jó wellness részleg is akad Udvarhelyen, sósvizű jakuzzival, gőzkabinnal meg szaunával, ahol mondhatnám hogy a túrázás okozta belső fagyásaimat jól felmelegítettem, de ez nem így történt, mert én az alternatív és kevésbé ésszerű sorrendet választottam, és a Madarasi Hargita tetején már rég elfelejtettem a szauna bódítóan meleg ölelését. Amúgy a wellness neve Septimia, és hétköznaponta csak 28 Lej a 3 órás belépő.

6. Furcsaságok, avagy nagyon enyhe kultúrsokk

Ami nagyon bökte az oldalamat, az a helyiek lelkesedése a különböző helyi források/kutak vize iránt, amiknek csodaszámba menő trükköket tulajdonítanak, számomra viszont csak a különböző fémek vegyes elegyének az undorító kicsengése maradt meg az ízlelőbimbóimon. Pár helyit megkérdeztem, mégis mire jó ez az egész hűhó, hogy reggeltől ott állnak buzgón a műanyag flakonjaik armadájával, és a különböző vélemények lecsengése számomra az, hogy mindez megszokás, vagy keresztény rítus, valamelyik szenthez kötött ér/forrás/kútvíz szentelt vizének hithű fogyasztása. Hát az én kulacsomból egy korty után borult minden a havas levesbe, pedig igazán utálok pazarolni, ennél jobban már csak “mérgezni” utálom magam mindennemű undormánnyal.

Másik ilyen érdekesség (de gondolom senkinek sem újdonság) az akcentusuk és a szóhasználatuk, na meg hogy nálunk gyakran használt szavakat nem értenek meg, pl. ilyen volt a “huszárvágás” is, aminek az értelmét így szépen el kellett magyaráznom. De amúgy aranyos az “ízes” tájszólásuk, csak idő kell hozzá, hogy az ember akklimatizálódjon, és ne rögtön somolyogjon. Pont azt kezdtem észrevenni magamon pár nap után, hogy túlzottan is akklimatizálódok, úgyhogy gyorsan meg is állítottam erővel a székellyé transzformálódásomat.

DSC_1526

Készülnek már a malacságok a székely-magyar közös disznótoron. Magyarország több tájvidéke (pl. Kalocsa) is képviseltette magát itt egy-egy sátorban kínálva a helységükből hozott disznóhúsos jóságaikat.

A harmadik pontom az a fajta közvetlenség, amit itthon ritkán tapasztalni. Erről a következő felsorolásban többet is írok, itt csak a disznótoros tapasztalatomat említeném meg, amire sikerült a lányoknak elrángatniuk. Teljesen ismeretlen emberek simán leálltak velem társalogni ezen a helyi ünnepségen, mondjuk tuti, hogy nagy zavart keltettem bennük és érdeklődést, hiszen például Szentábrahámon a helyi gazdaság vezetője odajött hozzám, hogy megkérdezze hova valósi vagyok, mert olyan idegenek a vonásaim, elsőre magyarnak se mert volna megtippelni… 😀 Aztán arra jutott, hogy biztos a sok utazás miatt, ami majdnem igaz, csak a “sok” jelző eléggé sántít itt, de a máltai nap tuti megtette a hatását, meg alapból sincs túl magyaros pofikám. Amúgy a beszédem kuriózum számba ment errefelé, több pincér is rákérdezett hogy ugyan mondjam már meg honnan jöttem. Úgyhogy vicces volt ez a piciny rivaldafény.

A disznótoron egy igazi öreg cigányprímás is húzta a nótát, mivel itt élőzene is volt mellékelve a vásárhoz/zabához, nem emlékszem pontosan, de szerintem gyerekkorom óta nem láttam ilyen embert Magyarországon, valszeg nálunk a kultúra ezen szeglete már kinyögte utolsó akkordját.

7. Székely néplélek, szerintem

Ez egy érdekes kérdés, irányomba és ahogy megfigyeltem a többi magyar ember felé is kedvesek, nyitottak, talán túlságosan is. Úgy kezelnek minket kint, mint a rég elveszett imádott rokonjaikat, ami abszolút felemelő érzés az otthon sokszor tapasztalt semmibevevéssel, ridegséggel és közönyösséggel szembeállítva. Pár megkérdezett székely még ma is jó ötletnek tartaná a visszacsatlakozást a szép magyar honhoz, de szerintem ezzel ők húznák a rövidebbet. Nem mintha a románok ostromgyűrűjében olyan kellemes lenne az élet, én is szemtanú voltam például a szaunában a magyar nyelv román általi azonnali jellegű elnyomásánál. És ez valószínűsíthetően így megy az élet minden területén, ez abból is átjön, mennyire el van Erdély hanyagolva infrastrukturális szempontból, EU-s pénz ide vagy oda.

Ugyanakkor az is elhangzott, hogy egymással kapcsolatban kevésbé kedvesek, székely székelynek a farkasa, akárcsak nálunk itthon, megy az irigykedés, meg a rosszakarás. Ezt én nem tapasztaltam szerencsére, csak páran megemlítették, hogy ez a fajta “embertársi szeretet” ezen a vidéken is jelen van, úgyhogy nem vagyunk “farkasságból” unikum itt Magyrországon.

DSC_1725

“Petőfi vén körtefájában” már annyi vas van és oly kevés fa, hogy lassan Transformers-szé alakul. :/

Amúgy a magyar kultúra töredékeit igyekeznek nagy becsben tartani, Segesváron a Petőfi szobor szép tiszta volt, kokárdákkal körberakva. Székelykeresztúron töltötte el Petőfi elvileg az utolsó estéjét, a ház, ahol megaludt ma már múzeum. Az egész kert szépen gondozott, és szegény körtefát (ahol utolsó versét írta) is átörökítették a jelennek, igaz már több benne a fém, mint a fa. Szóval nagyon odafigyelnek a kultúra ápolására, és ők inkább ültetik a fákat, mint vágnák.

8. Hasznos linkek

Néhány weboldal, amiknek tényleg a hasznát vettem az utam során, vagy csak szerettem volna, de elég jónak gondolom ahhoz, hogy itt megjelenítsem. 😀

A helyi vonatmenetrend ITT elérhető, míg Hargita megye buszhálózatához EZT ajánlanám.

Aki mondjuk profi túravezetőkre vágyik a Hargitákba és egyéb hasznos infókra (pl. térképre), vagy programokra, annak EZT és EZT az oldalt “javasolnám”. Persze én nem próbáltam őket, csak szerettem volna… 😀

Ha finom teákra vágysz, vagy fenyőmézre, akkor ezt a gazdaságot ajánlom meglátogatni Szentábrahámon, ahol amúgy véletlenül egy fametsző tanfolyamon is sikerült részt vennem. 😀
Anyukámnak és nekem is az 5menta tea a kedvencünk, egészen függőké váltunk tőle…

Na meg az interaktív TÉRKÉPEM, ami nagyon-nagyon király és menő dolog ám! 😛

IMG_20180212_122338

Jól megjelöltem Záhony helyét, hogy hazafelé el ne tévedjek! 😀

Ennyit mára, erdélyi sorozatom utolsó darabja, avagy a Varjú totyogása a Madarasi Hargitán még márciusban eljő hozzátok! Addig is türelmes kitartást! 😛 😀

Reklámok

Erdélyi útikalauz hátizsákos (kezdő) stopposoknak 1. rész

Általános

Nem tudom mennyire divat (de azért gondolom) nekivágni Erdélynek egy darab hátizsákkal kocsi nélkül. Sokszor éreztették velem a helyi tényezők, a sors sötét fellegei és a románok, hogy azért két fokkal kevesebb bohémsággal, negyven százalékkal több tervezéssel, és módszeresebb időkezelési stratégiával tartalmasabban is ki lehetett volna tölteni a lehetőségeimhez szabott körülbelül egy hetemet. Persze így se bánkódom kezdő stopposként, én eléggé elégedettnek érzem magam, főleg az utolsó napomon a Hargitára mászás közben lőttem elcsüggedt vénáimba az azonnali boldogság fagyosan hófehér tűjét.

Még a hazautazással járó lelketlen buszozástól (kb. 9 óra) sem csömörlettem meg (teljesen), ahhoz nekem Segesvár kellett, ahol őseim példáját követve én is majdnem teljesen összeomlottam, és nyakigláb patáimat felkötve futottam haza egy nem túl kedvező fegyverletétel megvalósításához. De mégse, mert leültem, relaxáltam, gondolkodtam, majd felálltam, jól megfürödtem a hóban, csak hogy legyen eszem, meg temperamentumom, és csak azért is maradjak még plusz két napot a túrázás fehér felleges haván megdicsőülve. Ügyeteket megkönnyebítvén álljon itt most tőlem pár fontos tanács, vagy talán csak meglátás, remélhetőleg hasznosnak hasznos lesz így is, úgy is.
DSC_1597

Nem csoda, hogy sok román oly karót nyelt, hisz egyik legfőbb történelmi alakjuk (Vlad Tepes) a fél ismeretségi körét karóba huzatta… De kérdem én: láttál-e már karón Varjút? 😛

1. Kezdjük a helytakarékos pakolás alaptéziseivel!

Egy 40 literes világjáró célra megvett vízálló túrazsákba kellett beleférnem, ami cél meglehetősen jól sikerült (Valami hasonló technikával próbálkoztam meg: LINK), hiszen a pótbakancs hiányát leszámítva semmi sem hiányzott. Persze a méteres hóban túrázás miatt vagy beázott, vagy csak a felszereltségem hiányában nehezen elkerülhető nadrág-bakancsszár ütközési pontnál való befolyás végett lett nyirkos a túrabakancsom. Ezt a rejtélyt nehéz lenne utólag kiderítenem, mindenesetre amit most tutira pluszba odapakolnék, az egy pár vízálló kamásli, plusz (vizet jobban álló) kesztyűk, valamint napszemüveg a hóvakság és a felvett ázsiai csíkszemes póz alapfokú kezelésére, hogy értelmes szelfiket is lőhessek legközelebb.

DSC_1607

A dákó-román elmélet fizikai materializációja lépten-nyomon velünk tart… Mind megtapsztalhatjuk, hogy ők a csupáncsak egy (nem világ-) nyelven beszélő római “istenkék” 😛

2. Közlekedés, főleg ha nem székelyek lakta vidéken stoppolnál

Ha nekivágsz az útnak, akkor előre készülj fel a viszontagságokra. Először is a kijutás hosszadalmas, én busszal utaztam Debrecenből, ami az autópálya hiányából fakad főleg.

Aztán következhet a “jól kiérdemelt” stoppos bolyongás Erdélyen belül. Persze az erdélyi rész rendben van, ott nagyon kedvesek a székelyek, és simán elfurikáznak sok helyre, legtöbbször ingyen is. A probléma a szász-román (Segesvár) és a román (Brassó) többségű településekkel kezdődik. Először is nem árt tudnod a megjelölt célhely román nevét, plusz ha valami kisebb településre indulsz, ahol túlsúlyos a magyar anyanyelvű lakosság (mint Székelykeresztúr), akkor nézz ki mellette valami nagyobb és/vagy románabb helyet, hogy a sofőrnek legyen némi csettintős felismeréses élménye az úticélt illetően. Az angolnak legtöbbször persze nem vehettem hasznát, hiszen a Segesváron történő másfél órás stoppolásom alatt csak echte román, anyanyelvüket büszkén használó, a világ többi nyelve iránt abszolút közönyös nyárspolgárok vagy jómunkásemberek álltak meg, és hát egy-két szavas kommunikációra futotta a “közös nyelvből”. Így a sikeres átfagyás és a sikertelen hüvvelykujjas ácsorgás után maradt a tömegközlekedés, ami borzasztóan rossz eme vadregényes vidéken. Annyira, hogy a fél napos városnéző túrám után, ami időmennyiség amúgy bőven sok Segesvárra, muszáj voltam beülni egy kocsmába (ahol ráadásul átcsesztek a wifivel), és három órán át szürcsölni két borzalmas román sört (mert kb. két sz.r közül lehetett választani az óvárosi “elit” kaszinós kocsmában!), közben küzdeni a fáradtság hirtelen beütésével és a gyakori fejleeséses bóbiskolással, a pultosok derűsen megvető pillantásai közepette.

DSC_1585

Mintha a mennyekbe vezetne ez az út, de tuti nem tömegközlekedési szempontból… (Segesvár, Diák-lépcsőhöz)

Egyéb opció a taxi használata. Akad pár magyaros cég, akik 25 km-en körülbelül 50-55 lejért elvisznek, ennyi a táv a Segesvár-Udvarhely illetve az Udvarhely-Keresztúr vonalon is. Az itthoni árakhoz viszonyítva ez simán jó, már akinek futja a pazarlásra, én próbáltam ezt a lehetőséget talonban tartani végszükség esetére, amennyiben tényleg minden kötél szakad megfagyott idegpályáimon. Végül is csak egyszer taxiztam, éjszaka, mikoris már minden egyéb opció meg volt lőve, egy kedves idős erdélyi házaspárhoz csatlakoztam, akik heves tiltakozásom ellenére se hagyták, hogy beszálljak a díjba. Tuti, hogy a mutatott díjtól jóval olcsóbban megúszták a taxit, de ennek ellenére is kimaxolták nálam a cukiság fogalmát.

3. Tömegközlekedés, avagy hagyj fel minden racionális reménnyel!

Ez a módszer nagyobb távolságú utazásokra elég alkalmatlan, mivel a csatlakozások közötti időintervallum borzalmas, vagy nehezen lehet találni információt a lehetőségekről. Meg akartam próbálni egy Székelykeresztúr-Brassó utazást, de ezt csak úgy kivitelezhettem volna, ha reggel elmegyek Segesvárra, ott eltöltök 4-5 órát, amely opció a pár nappal azelőtti egész napos kóborlásom után a feketelistás tartományba került, és délután 5 körülre megérkezem… Persze a couchsurfing vagy a vendéglátóim kapcsolata segíthetett volna, de két napot kellett volna eltékozolnom egy újabb városnézésre. Úgyhogy maradt a Hargita! Amit egyáltalán nem bántam meg, hisz a téli hegyitúránál nem sok menőbb dolog akad! 😀

Tehát van busz meg vonat, egyik kilátástalanabb a másiknál, de ha az ember ügyesen keresgél, akkor találhat helyi buszjáratokat, amik Székelyudvarhelyről kiindulva elvisznek Hargita megye legtöbb falujába/városába. Csak le ne késd a visszautat, mert különben 4-5 órát simán ácsoroghatsz a semmi közepén! A vonat errefelé viszont csak a Keresztúr-Udvarhely-Segesvár tengelyen közlekedik, és egyedül az utóbbi helység van összeköttetésben a vasúti pálya nem túl szövevényes főerével.

DSC_1569

Olcsó a vasút (25 km ≈ 4,4 Lej), de híg a leve. Lassú, szétzúzott, nincs értelmes csatlakozás a vonalakon és nagy eséllyel csak románul bablatyoló kallerekbe botlik az ember.

4. Pénz, kaja meg egyéb jóságok, mint főleg a sör

Egész jól lehet gazdálkodni kevés pénzből is, hiszen olcsóbb országban vagyunk, mint a miénk. Főleg ha valaki tud keríteni vendéglátókat, mint én. 😉 Elég sokat zabáltam éttermekben, de ha az utazás költségeit nem vesszük, akkor napi 3000 Forint körüli Lejből vidáman ki lehet jönni még a fejedelmien szétdurranó gyomor extra életérzés mindennapos bejátszásával is. Aki tud a kaján spórolni (hülye szokás!), amit én sose tennék, akkor ez a napi keret még jobban leredukálható.

Amúgy Keresztúron 10-15 Lejből kaphatsz egy 3 fogásos menüt, ami kb. 650-1000 Forint körül van. Udvarhely se sokkal drágább, és ott a választék is nagyobb, a kürtöskalács, lángos meg hasonló magyaros étkek is megtalálhatóak itt egész jó áron, akiknek erre támad gusztusa. Még “kézműves” hamburger is akadt, pontosan ezzel a divatos jelzővel ellátva, egy utcaszéli bodegában, amit sajnos nem volt szerencsém megkóstolni, mert vasárnap nem “gyártjáák” ezt a kulináris különlegességet. Amúgy pizzázó rengeteg van elszórva mindenfelé, de ezekben megtalálhatóak a szokványos levesek, melegételek és menük is. Annyi negatív észrevételem van, hogy több helyen is olyat kértem, amit nem tudtak elkészíteni, de látszólag ez nem kezdte ki a vendéglátói vénájukat, mivel lazán választattak velem valami mást az étlapról… Volt egy olyan hirtelen tervem, hogy a gyanúsan legkevésbé könnyen elkészíthető kajákat rendelem egymás után, és hogy akkor mi lesz a reakció, akció… reklamáció?! Más mentalitás uralkodik errefelé nyilván, de nekem mindig az a sztori fog eszembe jutni, mikor a Bakony egy kis falujában túrós csuszát rendeltem, és akkorra kaptam meg mikor mindenki más a társaságomból már végzett az emeletes, különlegesebbnél különlegesebb ételeivel. Gondolom a pincérfiú átszaladt a szomszéd falu boltjába, hogy vegyen már a kedvemért túrót, nehogy szégyenben maradjanak! Nem is maradtak, igaz hogy addigra szétéheztem, és pocsék volt a csuszájuk, de ez már más kérdés. 😀

Segesváron és Csíkszeredán a shaorma biznisz virul, ez helyettesíti a nálunk oly (szerintem méltatlanul) népszerű dönereseket. Ezek is kijönnek 15-20 Lej körül, attól függ kell-e menü vagy sem. Segesváron amúgy az óváros környékén nehéz találni olcsóbb éttermet, az óvároson kívül meg elég unalmas és fárasztó éhesen bolyongani, már ha az embernek nincs konkrét iránya.

Amúgy mindenhol van egész jól felszerelt élelmiszerbolt, a Lidl-nek például nagyon hasonló a kínálata a miénkhez vagy akár a máltaihoz. De megtalálható még Profi! üzletlánc is Pennyvel karöltve. Meg vannak Merkúr boltok, ahol erdélyi áruk nagyobb számban kaphatók. Itt sikerült beszereznem Fenyővizet apám nagy keserűségére… 😀 Az árak meg igazán jutányosak!

Olyan igazán nagyon jó sörbe nem botlottam sehol, megy a láger sörök orrba-szájba itatása. Van Harghita, meg tiltott (kormányunk által támogatott…) Csíki, meg Ciuc (Tyúk), Golden Brau… Ízléstelennél ízléstelenebb. Nem lesz túl hazafias mondandó tőlem, de a Csíkinek elég lóhúgy íze van. Habár ezt sok más egyéb lágerre is elmondtam már. A Barna Medve nem rossz, de ami igazán ízlett, az a fekete Ursus! Mert a medve mindennél keményebb!

 

Az írásomat befejező további négy pontot a következő bejegyzésemben találhatjátok, mivel túl sok lenne még ugyanennyi tartalom, és szeretem ha végigolvasnak. 😀 Addig is jó várakozást! 🙂

DSC_1608

Kilátás a segesvári Óratoronyból, ahol a benti részben az ember megtekintheti az órát hajtó mechanizmust működés közben is! Belépő: 15 Lej.

Papa Kacsa küzdelme a jégesővel a hurrikán torkában (egy erősen szürreális történet)

Általános

Égő zsiráf, Álom egy gránátalmafa körül repkedő méhrőlElefántokat tükröző hattyúk, Táj pillangókkal… Papa Kacsa küzdelme a jégesővel a hurrikán torkában. Az utolsó a többivel ellentétben nem Salvador Dalitól ered és nem is festmény, de az “állati hangulat”, a szürrealisztikus élmény és a pszichedelikusan megrázó katarzis nyomokban az én történetemben is fellelhető, minden hallucinogén elfogyasztása nélkül is. 😉

November első hetének végét tapossuk, túl vagyok egy emlékezetes vízbe huppanáson, a történetem ekkorra már bejárta ungot-berket de errefelé csak úgy mondanám, hogy gozót-cominót, így a kiépített imidzsem a kolosszálisan menő arc és az elveszett kis bicebóca állatka között az utóbbi felé kezdett elmozdulni azon a képzeletbeli skálán. Mindig így járnak azok, akik más hülyeségének az áldozatai, rajtuk csattan a humor hullámverése! Nagy feneket ugyan nem kerítek ilyen csip-csup ügyeknek, de a gozói kis hobbitok nagyon fárasztóak tudnak lenni ha megkapták a heti pletykájukat, csámcsognak rajta mint a két hete éhen döglődő patkány a két éves sajtdarabon.

Kora reggel szállítottak minket Xwejni Bayhez, s mentőkocsiba volt kénytelen zsúfolódni a csipetcsapat csipetebbik fele, az öreg rókák már a csónakon vagy saját kocsin érkeztek.

23469313_1583527161704803_1686688745_o

A vihar előtti boldogság, mikor még a zsibbadt láb tűnt a legnagyobb problémának.

Már a fedélzetre szállás is kalandosan történt, hiszen a köves-sziklás strand úszásra inkább alkalmasabb mint kikötésre, így a partról kellett a csónakba jutnunk, úgy, hogy kecsesen ugráltunk és másztunk a hébe-hóba kiugró szikladarabokon. Azt még hozzáteszem, hogy az egyenruhánk milyenségéből kifolyólag egy szál sortban és szandálban jöttünk el olasz kollégámmal karöltve. A vén vízi medvék aztán tettek magasról az öltözködési protokollt illetően, ők szépen készültek melegítővel és a számomra már múltkor is elmaradt viharkabáttal. Úgyhogy minden feltételem megvolt egy újabb viharvert külső beszerzéséhez.

Mindeközben lassan a búvárok is beszivárogtak a tengerbe, a verseny céljaként a minél jobb víz alatti képek készítése volt megadva. Erre reggel 9-től délután 4-ig volt lehetőségük, úgyhogy az esős-szeles időben és egy szál sortban igazán drukkoltam egy váratlan fordulatnak, hogy (jóval) idő előtt fejezzük be ezt a “hülyeséget”, és hagyjanak már engem lógva itt utolsó hónapomban!

DSC_1120

A teremburáját hogy milyen ártatlanul naiv itt még a szelfis arcom. Hol volt még ekkor a hurrikán, a méteres hullámok és a jégeső?! 😒 Persze az előző heti vízbepottyanásom adhatott volna némi rossz előérzetet… 😅

Itt élnék a kéretlen közhellyel, hogy jól vigyázz mit kívánsz! Volt egy határozott pont, mikor is hirtelenjében élesen kirajzolódott előttünk, hogy a Vihar kapujába úszunk! Brit admirálisunk rögtön rádiózott a főszervezőnek, hogy ne most teázzon (Lord Nelsont), mivel a nagy baj pocsolyája épp tengerré készül manifesztálódni, és ha kicsit is kinyitja a csipás szemét, akkor ő is megláthatja ezt a sötétedő jelenést észak felől közeledve. De nem, Kedves Olvasóim ki Gozót meglátogatni tervezitek a jövőben, ne is számítsatok a józan ész diadalára, ezt a “Mela” mentalitás (ami elég passzív, de “legalább” pozitív) és az errefelé oly jellemző kiműveletlen agyak teljes fölénye már rég felülírta! Így nem hagyhattuk el időben a viharnyaldosta partot, mivelhogy a búvárokat se rendelték vissza, mi pedig értük felelősséget vállaltunk…szivacs!

DSC_1132.JPG

Ez a gyönyörűség két pici Hurri összeállásából vált Kánná. 😊

Aztán az eső nekikezdett, majd minden hullámzott (vagy csak a tenger), aztán nemsokára rá már a vízostor a sziklákat korbácsolta. Majd jött a hurrikán, egyszerre csak egy, majd még egy további, és három másik, amelyek közben egymásba olvadtak, és megalkották a hurrik Kánját egy erősen pajzán képzeleteket gerjesztő módon. Ezen a ponton el is hangzott tőlem a szexuálisan szellemes “Threesome” kifejezés, amely kis huncut mosolyt csalt a nedves jövőnkre vetett szemünkbe.

DSC_1142.JPG

Mondhatni minden esélyt megragadtam egy szelfire a hömpölygő szélsodorral.

Szerencsére ebben a szent pillanatban már fel voltam fegyverkezve egy víz- és szélálló viharkabáttal, ami egyes brit tudósok szerint 50%-al csökkenti a viharvertséget és garantálják a száraz életérzést meghatározottan rövid idő erejéig. Ezeket a példányokat egy gyorsan kiépített kötélpályán küldték le a fedélzetre, némi jól becsomagolt kávéval és teával karöltve, és szerencsésen nem kiöntve. Ekkor már el voltunk vágva a part kb. 10 méteres körzetétől, mivel Papa Kacsa rosszul viseli a falrahányást, meg amúgy is vigyáznia kell a kis családjára.

Igazán átkoztam a búvárokat, pedig amúgy jó bulinak tűnt a verseny, pláne hogy itt van Gozón a legmélyebb búvárkodási pont a maga 60-70 méterével, amilyen mélyre sajnos még nem jutottam le. Ha mindeközben felmerült benned a kérdés Kedves Olvasóm, hogy ekkora mélységbe leereszkedő embereknek hogyan tud egy Lifeguard segíteni, akkor elárulom, hogy volt velünk egy képzett mentő búvár is, és a rossz szcenárió felmerülő fennforgása esetén mi csak a felszínre felhozott test és ballaszt még kiljebb húzásában segédkeztünk volna. Szerencsére ez a botrányos élethelyzet ezen a napon nem esett meg velünk, amiért bőszen fohászkodtam minden az agyamban fellelhető tengeri vagy mindenható istenséghez, meg az aranyos kis delfinekhez is, csak ne kelljen a vízbe ugranom! Életem egyik legparább mentése lett volna, ebben az egyben biztos vagyok.

Minden búvár nagy lassan és még nehezebbenn kievickélt végül is a partra, nagyobb időintervallumok egymást soron követése közepette, amit mi szorgosan fürkésző szemeinkkel végignéztünk és közben kerestük a vízfelszíni anomáliát, hol lebeghet valaki öntudatlanul, elszállva és haluzva a vészesen oxigénhiányos állapotban, vagy ne adj isten egy delfinen “vizigolva” (copy right). 😛

Ekkor már elkezdett igen nagy darabokban a jég is esni (szerintem mindenki gyorsan gondolja át ezt a máltai paradicsomi időjárási tévképzetet), és erős északi szél támadt (az erős ebben az élethelyzetben egy meglehősen enyhe és 6+ karikásra lebutított jelző), ami annyit eredményezett, hogy szomjan nem haltam, ellenben a pucér lábszáram kapta az áldást a vadul szálguldó diónyi nagyságú jéggolyóktól. Nyugaton tehát a helyzet, északon pedig a mordori sötétség fokozódott egyre inkább, na meg a felszíni bőrsérülésem számai is osztódásszerűen szaporodtak, a fejemnek csapódó jégkockáktól ugyan két rétegnyi kapucni próbált megmenteni, de csak nagyon gyenge fájdalomcsillapítónak bizonyultak ezek a rétegek, mondhatni annyit értek, mint a nejlonkesztyű egy sebészeti beavatkozásnál, vagy a bőrmellény az angol hosszúíjászok ellenében.

FB_IMG_1510318487964.jpg

Ezen kép alapján nem adnék sok esélyt a csónakunknak (Papa Kacsa), meg rajta magamnak! 😝

A haladás elég borzalmasnak hatott, leginkább azért, mert nem éreztem igazi haladásnak, felém mindössze annyi élménye jött át a mozgásnak, hogy a hullámok dobálnak összevissza, na meg valami erős dolgok soroznak a légkörben. Elég elveszetten nézhettünk volna ki kívülről, már ha valaki képes lett volna átlátni a sorjázó jegen, hiszen mindenki teljes erejéből kapaszkodott valamibe. Nekem a fedél acél tartóoszlopa jutott osztályrészül, ami annyira volt csak kényelmes, mint Jézusnak a kereszt, próbáltam ugyan a legbiztosabb és stabilabb pózt magamra ölteni, de megannyi hamvában halt próbálkozásom csak még több zúzódást, masszív fejkondulást a vasrúdon és kék-zöld bordákat eredményezett. Nem jó ezekkel a legekkel dobálózni, meg én már meg is tettem túl könnyű lélekkel a blogom keretében jó párszor, de itt élnék az alkalommal, hogy most 100%-os bizonyossággal kijelentsem, EZ VOLT ÉLETEM LEGHOSSZABB ÉS LEGFÁJDALMASABB UTAZÁSA!

Ami mellesleg rohadt hosszú is volt, kb. 45 percet ölelt fel, ami egy szép napos időben közepes sebesség mellett olyan 10 percig tartott volna. Meg aztán volt még pár csoda, igazán az északi partról való elkanyarodás után már kicsit fellélegezhettünk, de addig roppantul utolért a vihar vad humora. Példának okáért álljon itt az eset, mikor egy hullámon való átbukdácsolás közben kissé egyensúlyt vesztve kilendültem a tető alól a roppantul nyílt és őszintén dühös ég alá, a fejem is egy kicsit hátra hullott, a csónak eközben felfelé irányba váltott, a tetőn megrekedt olvadt jég pedig nem totojázott, és kérdés nélkül beömlött a kb. 2-3 másodpercig megnyíló pici résen, ami által ténylegesen átáztam. Így telt hát ez a 45 perc nagyobbik része, átázva és hitehagyva, vacogva és a lábamon csattogva. De! Velünk volt a Mikulás (vagy a brit A. Vajna?), aki roppantul élvezte a fájdalmas forgatókönyv minden egyes fejezetét, a “threesome”-tól kezdve (még az aranyásó oldalbordája nélkül is), a jeges pusztításon át mindent. Ez kérem szépen az egész út végén egyenes háttal ült a csónak szélén, csak a kötélbe fogódzkodott és még a csuklyát is hanyagolta, miközben mi majd meg haltunk… Mit is szokás erre mondani? Vén tengeri medve azt hiszem…

23376077_10215132666530276_4813144266215041777_n

Miki-miki-mikulás, itt van már a Karácsony Máltán? Hát mit kaptál, egy szép hurrikánt? Ejej, Mela!

A megérkezés a kikötőbe felért egy felettébb óhajtott és nagyon kijárt újjászületéssel, az autós fuvarra ugyan még várni kellett, de amint hazaértem, átadtam magamat a jól kiérdemelt alvás élményének, és estig fel se keltem már, annyira jól esett a nyugalom mindenhol fájó porcikáimnak.

Amúgy csoda, hogy senki sem halt meg, ezt még ideszúrom.

DSC_1148

Szerencsére nem szenvedek akkora feltűnőségi viszketegséggel, hogy egy ilyen kaliberű igazi fejsérülést reklámozzak az fb-n… 😀

A fenti képet már megosztottam veletek hűséges olvasóim, mintegy kegyetlen teszt gyanánt, és sokan rá is haraptatok a csalira nagy-nagy vigadalmamra, mert ugyebár a varjú egy ilyen gonosz tréfákat űző madár. Szerencsére anyám is megúszta szívinfarktus nélkül a posztomat, így minden résztvevőnek happy enddel zárult ez a “kaland”, kivéve a pirossá vált három napos, így egészen újkeletű kontaktlencsémnek.

Ez a kifestős kör a jeges pokol másnapján történt, érthetően nem sok kedvem volt kikelni az ágyból, a balszerencse zamatos illata benne lógott az előző nap miatt nagyon is friss levegőben.

Hogy ne húzzam túl a sorokat, se az idegeiteket, erről az eseményről csak egy rövid számadást írok. Minden EVS önkéntesnek meg kellett jelennie a főhadiszálláson “játszós ruhában”, és mindenki különféle prezúrokat, fejsérüléseket, vagy időskori végelgyengüléseket kapott ajándékba. Kellett mindez azért, hogy kiszolgáljuk különböző csoportok (pl. nővérek) tréningigényét, amihez nyilván szükséges volt a körülbelül egy órán át tartó kisminkelésem, hogy aztán egyetlen! csoport egyetlen egyszer! kimentsen egy összetört kocsiból és imitálja az ellátásom. Igazán értelmesnek találtam ezt a sok hűhót, elégedetlenségemet pedig tovább fokozta a kontaktlencsés baleset, ami után dobhattam ki az egész szettet. Messze én kaptam a legkomolyabb “sebesülést” és messze rajtam gyakoroltak a legkevesebbet… Így a logikát megint kiszívta a máltai praktikusság anomáliájának vészesen tág feketelyuka.

Amúgy az egész lencsés balesetem elkerülhető lett volna, ha nem spriccolja le a “festőművész” a végén a művét, mondva, ettől élethűbb lesz. Hát nem lett, többek szerint se, szerintem meg főleg nem, egyedül csak a dühöm lett életszerűbb, az egész kinti bagázzsal szemben, úgyhogy ez után a roppant nehéz két hét után eljött a pillanat, mikor már legszívesebben szabadultam volna Gozóról… és rá pár hétre véget is ért a kalandom.

 

Ezzel az írással befejeztem személyes történetemet az EVS programomról, a továbbiakban is folytatni szeretném a blogírást, kicsit másabb formában. Több lesz az útibeszámoló, valamint a kulturális tapasztalataimról való véleményeim lajstroma. És persze az utazgatással se terveztem leállni, minden érdekességről, ami engem ér az eljövendő kalandjaim során igyekszem hitelesen szórakoztató képet alkotni a számotokra! Úgyhogy kövessetek a jövőben is! 🙂

crow on wire

Keep calm, és olvasd a blogomat a továbbiakban is! 😛

Soha ne mondd hogy soha, avagy még meg se száradtam, de már megint szarr@’ áztam 

Általános

Emlékeztek volt egy fb-s bejegyzésem még október legvégén (egy elég rövid, de annál népszerűbb), ahol pátoszos búcsút mondtam az életmentősdinek… Gimi után el akartam égetni az angol és a matek tankönyveimet, mondva most aztán méltó bosszút állok rajtuk évekig húzódó sérelmeimért, meg már amúgy se fognak kelleni! A nagy és hangzatos zárások úgy tűnik nem az én reszortomhoz tartoznak. 😀

Végül aztán nem égettem (hathatós szülői közbenjárásra), nem mintha sokat használtam volna ezeket az irományokat, de közben vért izzadva csak megcsináltam egy közgáz diplomát, az angol nyelv meg azóta is egyfolytában nyaggat és követelődzik. Most is kikárogtam a záró akkordot, aztán mi lett az egészből?! November 4-én úszóversenyen biztosítottunk, egy hétre rá búvárokra és hurrikánra felügyeltünk, majd én voltam a próbababa, tudjátok az a szimulációs fajta…

Az egész sztori úgy kezdődött, hogy még a Lifeguard-szezonra volt időzítve egy úszóverseny, de a rossz időjárási körülmények miatt ez szépen elhalasztódott. Így született meg a november 4-i dátum, de megsúgom nektek, hogy az időjárási körülmények ekkor sem voltak túl pompázatosak. Szóval a friss illatú patyolattiszta (na meg olajfoltos) egyenruhát túrhattam ki a szekrényemből, meg vasalhattam (ez itt csak “költői túlzás”… :D) a trehány elpakolás végett. Aztán mire lefeküdtem, hajnali fél négykor arra ébredhettem, hogy még el se aludtam, de már a csónakon pihegek a telihold fényében. Ilyen egy igazán jó napkezdet! Ahhoz nem kell az embernek asztrológusnak vagy tenyérjósnak lennie, hogy megjövendölje, ezt a napot nem úszhatom meg szárazon! 😛

DSC_1105.JPG

Én mindig mondtam gyerekek, hogy nem áll jól nekem az a koránkelés.

Hajnali 5-kor indultunk a kikötőből 3, azaz az összes csónakunkkal. Kicsi Kacsával, valamint Mama és Papa Kacsával karöltve. Papa Kacsának ez volt mellesleg az első bevetése, én viszont Mama Kacsa lazán ölelő fedélzetére kerültem, kis nosztalgia, hiszen a szezon nagy részében is az Ő szállítmányozási szolgáltatásait élvezhettük. Persze jó lett volna Papa Kacsa felavatásának részesévé válni, de nem elég hosszú az én nyelvem, meg nehezen hajlik a gerincem, így maradt a régi móka, mely igazi tűzijátékká csúcsosodott ki a végjátékban.

DSC_1099.JPG

Hajnali 5 órakor a mgarri kikötőben. A Hold fénye még majd egy óráig beragyogta útunkat.

Amúgy menő utazás volt, 2-2 és fél óra időtartam Filfla szigetéig, és lelki gyötrődésemet az a tény is súlyosbította, hogy Mama Kacsa gondozóját (sofőrje) egy általam vezetői képességeiben nem túl sokra tartott gozói csónakos alakította, aki kb. egy órát aludt  az eseményt megelőzően (JAJJ!!!), és manőverezés címszó alatt imádja veszettül rángatni 30 csomós sebességnél szerencsétlen csónakkacsa kormányát, így elkerülhetetlen bukásom kódolva volt a Moirák szövőszékében.

Mire elértünk a piciny szigethez, nagyon erős pisilési kényszerem támadt. Másnak inkább hányingeres, ízlések és pofonok tudjátok… Amúgy a fél legénység le volt sápadva erőteljesen, mondjuk a fél legénység 1-2 órát aludt, mert aznap éjszaka a csónakokat rakták épp vízre. Nyilván mikor máskor mint az esemény előtt?! 😀

Tehát szárazföldet nem ért a lábunk továbbra sem, már csak azért sem, mert a Filflával szembeni szárazföldön csónakunk méretével nem tudtunk kikötni, maximum a halászbárkák fértek volna el. Úgyhogy maradt a hánykódás a hullámokon! Hurrá! Mondjuk még mindig jobban élveztem, mint az úszók, akiket elszállítottunk Filfláig, aminek a közelében szépen kiugráltak a csónakjainkból és kezdetét vehette az őrült úszás a hideg és háborgó novemberi tengerben. Mi meg húzhattuk ki a meglepődött emberkéket, akik lavórnyi “fókazsírban” fürödhettek meg az esemény előtt, csak úgy csúszkáltak vissza a karcosan hűs vízbe, az alkarom meg kapott egy kis plusz faggyúréteget. A ruhám meg vizet, ott találtam magamat féltávnál félmeztelenül, csak a biztonsági mentőmellénybe “burkolózva”, hisz a gyakori hullámoktól és a vizes úszóktól hamar felvettem az ázott varjú stílust. Bezzeg Papa Kacsán mindenkinek járt menő új viharkabát, a sok kis köcsög! Nem is értem az embereket, minek megkérdezni, hogy nem fázol-e ruha nélkül? Ja nyilván fázom, de mivel jobb vizes ruhában ülni? Az üres kérdéseik háttértudománya csak eddig a pontig terjedt.

Amúgy remek esemény volt ez. Értelmes is. Naná. 5 km táv a “tökéletes” körülmények között. Mellesleg nem csak mi felügyeltünk, egy egész garmadányi csónak és kajak felügyelt a bőven 100 feletti létszámra, úgyhogy ment bőszen a rádiókommunikáció! A legnagyobb izgalmat (a sikolyokat leszámítva) az a történés szolgáltatta, hogy be akart hajtani az “úszózónába” egy jacht, ami nyilván nem tudott a rendezvényről és csak a megszokott útvonalát követte. Ettől függetlenül simán halálragázolt volna pár fókazsíros ürgét. 😅 Úgyhogy szépen elkísértük az alternatív útra.

A visszaút volt a legizgalmasabb. Nem is annyira az út eleje, azt inkább csak látványosnak mondanám. Reggel is gyönyörű volt, a telihold fényének csillámlása a végtelen (Afrikáig nem láttunk el) tengeren, a magas és sokarcú sziklafal, ami csak néhol törik meg pár homokos strand által, a magas sziklafal és az alacsonyan ülő köd-szmog érdekes párosa, ahogy utóbbi szép lassan leszivárog a tengerbe… Szóval lélekemelő látvány, a visszaút abban különbözött csupán, hogy a ködöt felváltotta a napsütés, és élesen kivehetővé vált a fal minden repedése és különleges formákkal vésődött felülete. Egy kisebb barlangot is találtunk… ami alá beálltunk, hogy enyhíthessek magamon, mert az csak nem járja hogy “nyílt terepen” egyenruhában sztriptizeljek. 😅

Majdnem otthon voltunk már, főleg hogy kollégák nem bírtak a tesztoszteronnal és a fél utat verseny tempójú “ügetésben” tettük meg. A Kicsi Kacsa volt a legmurisabb jószág, főleg hogy a sofőrje egy 19 éves sebességőrült gozói srác, aki nagyon nem ismeri a féket és annak nem annyira rejtett funkcióit, amiről rossz gyomoremlékeim is vannak… Ja és őrületet tükröző arccal pattogott a száguldó kacsa fedélzetén a fodrozódó vízpajzson.

images

Ha eddig nem sikerült elképzelni a srác bekattanását mikor csónakot vezethet, akkor íme egy remek kis fantázia motiválás. 😅

De mielőtt célunk bevégeztetett volna, kedves sofőröm pár száz méterre a kikötő szájától elkezdte rángatni a kacsa száját (értsd kormányt), hát hogy mert hogy… Értitek, mert az ő kis hobbit agyacskájában valami olyasmi rémkép születhetett, hogy ő a motorcsónaksport Schumacherje meg az akciófilm Schwarzeneggerje. Értitek, ott van egy nagy hullám, meg egy másik, hát izé… lőjük szarrá. A probléma, hogy én lettem a golyóbis, a test mely lyukat ütött a víz felszínén.

images(2)

Egy éles rántás, a csónak szélén ülve hiába markoltam erősen (mászáshoz szokott szorítással) egyik kezemmel a fémrudat, másik kezemmel a gumivázon lévő kötelet, mindkét fogásom lecsúszott, és a következő pillanatban már a vízbe csapódtam. Totál káosz a fejemben, aztán hirtelen összeáll a kép, hogy tényleg szépen beleszálltam a vízbe… Háttal nekiestem a haboknak. Aztán szandálban, ami nem esett le (ezért is jobb mint a papucs vagy a cipő), elkezdtem evickélni a csónak irányába. Szerencsére elég profi mentőmellényben voltam, így nem érte nagyobb ütés habtestemet, csak a nyakam fájt kb. egy hétig. Nagy röhögve kanyarodtak vissza a srácok és húztak fel a csónakra. Nekik könnyű dolguk volt, az ülésből elég nehéz kiesni (habár erre is volt már precedens), nem úgy a kacsa pereméről… 😅 A nagy vigadalomnak az a pillanat vetett véget, mikor is tudatosult zavart és sótól ködös agyamban, hogy napszemüvegben voltam. És már nincs a fejemen, nyilván egy elemi erejű becsapódás után hogy a viharba is lenne rajtam?! Kicsit elégtételt éreztem a bánat mellett, hogy a nagy humorheroldkodás után átváltott a hangulat nagy bocsánatkérési hullámba. Én meg játszottam szépen az áldozatot. 😈 Mondjuk elég hideg volt másodjára is szétázott ruhában novemberben. 😅 

Elmondható, hogy beírtam magam az ERRC történetébe, az első Lifeguard aki kiesett a csónakból éles bevetés közben.. Nagyon hízelgő hírnévre tettem így szert! 😅

A következő eseményekről (kacsa a jégesőben és hurrikánban) az eljövendő hetekben kaptok beszámolót, hisz nem akarom senki kapacitását végeláthatatlan írásaimmal terhelni!

bty

Remélem mindenki leszűrte a szükséges konzekvenciót tanulságos történetemből, és nem mentek sehova úszóöv és törülköző nélkül. 😉

 

Találkozásom az igazi agymosással, 82 km bicikliháton és szagló érzések – avagy Önkéntes (EVS) tréning

Általános

Hát ez se most volt (hanem június közepén), de hagytam az élményeket leülepedni (azt hiszem 4 hónap talán elég volt erre…), meg a lustaságomat kitombolni. De egy ilyen poszt is kell, esetleg valakit az olvasóim közül ténylegesen érdekel az EVS program, plusz a sok Lifeguard téma mellett jól jön egy kis változatosság. Mellesleg kevesebb mint 2 hét múlva részt veszek a következő, a féltávú képzésen, ami nekem az utolsó tréningem és itteni karrierem zárása is egyben.

Mi az hogy önkéntes? Mit jelent annak lenni? Menj ki a tengerhez, szagolj bele a levegőbe, nyalj meg egy követ, és mondd el mit érzel!

received_10213251259977201

Mutasd be a szervezetedet egy kartondoboz és további segédletek segítségével: Nálunk egy félmeztelen ember bungee jumpingolása jelképezné az alpintechnikai mentést. 😀 Amúgy én is ugrottam volna a fenti roppant kifinomult kérdések tartalmas kivesézése közben…

Aki ismer engem valamennyire, az tudja, hogy ennyi marhaság simán kisüti az irónia receptoraimat. 😀 Hát a tréning alatt bőven stimulálva volt a szarkazmusom, fel volt adva a magaslabda a fajsúlyos viccekhez. Persze nem csak ezért élveztem a négy napot, hanem sorolom még miért:

-Gyönyörű, avagy mondhatni festői táj. Amiben eddig se volt ugyan hiány, kicsit azért mégis újabbat és másabbat kaptunk Gozótól. Marsaxlokkban szálltunk meg, ez egy látványos halászfalu rengeteg csónakkal, hajóval, daruval és feldolgozóval, na meg a vasárnapi halpiaccal, ahol igazából kb. mindent vehetsz, legfőképp szuvenírt. Innen lehet gyalogosan eljutni St. Peter’s Pool-ba, ami egy felkapott fürdőhely (júniusban szerencsére embercsorda nélkül), csupa szikla az egész, de ha Máltán jársz és kihagyod, életedet sűrű megbánásokkal kísérve élheted csak tovább.

FB_IMG_1509733464003

St. Peter’s Pool-on a csapat. Itt már az 5 méteres ugrás (Geronimo!) után és száradás közben a nem túl tipikusan Baywatch testemmel.

-Elszabadulás a hét fő által bőven túlzsúfolt apartmanunkból (ami szeptember óta már kevesebb 🙂 ), a szállásunkon Marsaxlokkban még külön szobám is volt, négy teljes napig (Ami mostmár “otthon” is megadatik a spanyolok dicsőséges kiűzése után)! Ez számomra akkor külön élvezeti faktort jelentett.

-Ingyen háromszori kaja négy napig, egész finom és viszonylag változatos étlappal. Felemelő tud lenni, mikor nem kell minden nap ezen agyalnod, meg az elkészítéssel szívnod (az olajgőzt).

-Igazi bábeli zűrzavar, amitől csak az angol nyelv egyre jobb ismerete mentett meg. Ráadásul egy baleset miatt egyedül voltam végig magyar, így nagyon is rákényszerültem eme nem túl kreatív (de számomra nehezen emészthető) nyelv mindennapi használatára. A felállás a következő volt: két orosz, két brit, két ukrán, két francia, spanyol, portugál, osztrák, ciprusi, német, holland.
És messze nem én voltam a legsatnyább nyelvfelhasználó, a francia lányok (meg a spanyol) messze túltettek rajtam.

FB_IMG_1508674743381

Így vágj jó pofát az igazi “hippi baromságokhoz”. 😛 😀

-Ingyenes körút Valletta erődjében, ahol a törénelmi áttekintés elég élvezhető a változatos technikai felszereltségnek köszönhetően.

-Ingyenes vacsora egy elég elitnek mondható vallettai étteremben. Kíváncsi lennék a számlára, mivel svédasztalt kaptunk máltai különlegességekből, Ftira, nyuszihús, valami leves és egyebek minden mennyiségben. Nem fizetett hirdetés: köszi EU-s fejlett tagállamok, jót lakmároztam a pénzeteken. 😉

-Néha egész jó csoportos feladatok, elősegítve bizonyos kompetenciák fejlődését, rálátást nyújtva pár szociális világproblémára és egymás jobb megismerése. A legemlékezetesebb játék, mikor négy asztalhoz ültünk, és minden asztalnál egy gyurmavárost kellett felépíteni. Csak nonverbálisan kommunikálhattunk különféle szabályok alapján, és mint később megtudtuk, minden gyurmatelepülésnek külön konzervatív tradíciói voltak az egymás melletti agresszíómentes életre. Nálunk hárman voltunk, először a központba szentélyt kellett építenünk, majd mindenki a saját házikójával bíbelődhetett, melyeknek egyenlő távolságra kellett feküdnie az emlékműtől. Külön bonyolítás, hogy a fiúk nem nézhettek a lány(ok) szemébe… A végén minden házhoz kellett tartoznia legalább egy állatszobornak. Mikor végre újra kiélhettük az iskola elején a karót nyelt tanterv által gyorsan elfojtott gyurmázói kreativitásunkat, akkor jött a “pofon”, mivel megkezdődött a tömeges migráció. Egy más faluba kaptam letelepedési engedélyt, az ottani szabályokról mit sem tudva, hanem a fentről jövő utasításokat szemrebbenés nélkül, az őslakosok legmélyebb döbbenete és felháborodása mellett véghezvive. Ilyen volt az a parancs, hogy mindenki házának építőanyagát felhasználva építsek egy új emlékművet. Miközben lelkesen és dühösen vontak engem felelőssére, plusz próbáltak kényszeríteni a saját szabályaik betartására, amit nem tudtam és nem is akartam betartani, én jólesően lopkodtam a gyurmát asztaltársaim lakjairól. 😀 Pl. mint utóbb megtudtam, azért próbáltak mindig lenyomni a pad alá, mert az ő társadalmukban a férfi egyedek csak úgy kokettálhatnak a nőstényekkel, hogy alacsonyabb szinten vannak náluk, ez nekem már akkor ösztönösen nem tetszett (egyenrangúságba hiszek, mielőtt rosszat gondolnátok :P). Szóval gonosz kis játék, nekem nagyon bejövős, plusz elősegíti a nyitott szemléletűség gyakorlását a tőlünk eltérő kultúrájú emberekkel szemben. Ez a játék a mai világunkban az emberek nagy többségénél felháborodást eredményezne, és erőszakot szülne azt hiszem sajnos.

Aki esetleg ismeri ezt a játékot és tudja a nevét, az megsúghatja nekem. 😉

-Új ismeretségek megkötése, nem csak egész napos szenvedés a 17-18 éves gozóiak nagyon éretlen körében. Sajnos ezek a kapcsolatok számunkra kicsit elhaltak, mivel egyedül mi vagyunk gozói szervezet. Ez errefelé áttörhetetlen falat jelent a botrányos közlekedés miatt (GoT rajongóknak: Máltán White Walkerként gondolnak a gozóiakra :D). De november végén félideji tréning (ahogy már fentebb jeleztem), újabb tali, ami nekem egyben végső tréning is, mivel december elején lejár a szerződésem.

DSC_0559

Mindenki rajzolt mindenkinek egy részt az arcából. Az én portrém nagyon megnyerő, gyönyörű festett ajakkal (köszönet az impozáns ajkakért egyik orosz lányunknak). xD

-Sikeres átugrási kísérlet az árnyékomon, mivel az odaút (41 km) bicikliháton korábban elképzelhetetlennek tűnt számomra. Volt egy emelkedő, ami ugyan kifogott rajtam, de lábbeli izmozással és hosszadalmas tolással átküzdöttem magam ezen is. Ahogy a további úton is, kéz és lábtörés nélkül. Amúgy mikor felértem a tetejére, és vigyázó szemeimmel a további útvonalat kezdtem pásztázni, őszinte empátiát és rokonszenvet kezdtem el érezni a mondabeli Sziszüphosz iránt. Azóta már persze volt két esésem Gozón, amelyekről hűséges olvasóim időben tudomást szereztek és az utóbbi majdnem pofára esésem be is fog kerülni az 5 legfélelmetesebb élményem című jövőben tervezett írásomba. Máltán amúgy veszélyes mindenféle kétkerekűn vezetni, a sofőrök türelmetlenek, hevesek és lenézőek. Mindenesetre visszafelé is megtettem a távot, aztán pár napig nem ültem a vasparipámra, mivel a 82 km eléggé begörcsölte napokra a kecses zsiráflábamban fellelhető hosszan elnyújtott izomzatot.

Screenshot_20171103-201912

Hobbitföldét nyakunkba vettük vasparipánk hátán és már el is sodródtunk (a Pajkos Póniba vajon?)

-Eltekintve a tréning gyanánt elhangzott sokféle ezoterikus maszlagtól (elnézést az ebben hívőktől) és felesleges szócsépléstől, a trénerek segítőkész és empatikus figura benyomását keltették bennem. De még az ő kedvükért se nyaltam volna meg a köveket (nyilván ezt a szófordulatot a nagyvilágbeli tapasztalatszerzés magasztosabb frázisának szánták, legalábbis merem remélni), ugyanis nem volt terveim közt kísérletezni a nagy mértékben kőolaj származékot, döglött halikrát, poshadt algát és feltételezhetően sirály sza.t  nyomokban tartalmazó követ a számba venni, ezt meghagyom a világra felettébb nyitottan és naivan tekintő bölcsőde-óvoda korosztálynak. Így tehát deáki passzivizmussal ültem végig a kurzusokat, erőteljesen gyúrtam a poker face fenntartására (csak ez a folyamat majd felemésztette energiáim fenekes kútját) és szabatos szellemességekkel igyekeztem szabotálni a mondókákat, mikor már az idegrendszerem nem bírta tovább az elevenen megnyúzást. Igazság szerint ezt tekintem a négy nap egyetlen igazi negatívumának, szóval az írásom ezen része itt le is tudva. Aki nagyon kíváncsi szenvedéseim miértjére, annak adok egy kis házifeladatot. Ülj le más emberekkel, és beszélgessetek egész nap arról, hogy mi az önkéntesség feladata, miért jó önkéntesnek lenni, miért szükséges az önkéntesség, majd ha egy-két jó erős fekete kávé mellett jól kidumcsiztátok magatokat, és eléggé érzitek a nívótlanságát a 0-ról 00-ra való jutásnak, keresgéljetek idézetek között, amelyek nem túl meglepően közhelyekben feloldott bölcselkedésektől túltengésben senyvednek, és az egész Oravecz-Coelho életmű kvintesszenciáját magukhoz mérten méltán méltatlanul lefedik.

Tréning végén értékelnünk kellett a 4 napot különböző szempontok alapján, és ahogy megfigyeltem a tanulás kategóriában a többség elégtelen osztályzatot adott. Persze ez nem volt újdonság, néhány “szeánsz” közben elég sokszor néztem össze másokkal, hogy most mi van? Mit is csinálunk? Mire jó ez? Tudjátok, a tehetetlen fájdalom összes aspektusának megnyilvánulása egyetlen nézésben. Míg másodpercekkel később  gyors elfordulás annak érdekében, hogy görcsösen ellenáljunk a pórázról elszabadulni kívánó hisztérikus röhögésnek.

Erről ennyit, most egy meglepő felfedezésről fogok beszámolni nektek az orosz népléleket illetően, amit óhatatlanul összefüggésbe fogok vonni a magyar lelkülettel… Így ha finnyásak vagytok nagybecsű honunk csodás lakosainak nyílt kritizálására, akkor kérlek ne olvassátok tovább az írásomat, mert nem áll szándékomban finomkodni, vagy kihagyni a politikai kártyát!

images(2)

Csak akkor olvass tovább, ha mersz és/vagy akarsz egy másik ember politikai felfogásával találkozni! VIGYÁZAT! Talán tartós fájdalmat okozhat a “másfajta igazság”!

Tehát agymosás, mint ahogy a címben már említettem. Júniusig abban a szent meggyőződésben éltem, hogy a magyar nép bizony úgy látja az “igazságokat”, ahogy fentről elmagyarázzák neki. Alapfeltevésem a mai napig a régi, nyilván van ennek a tételnek ellentmondó kisebbség is (még) szerencsére, ugyanakkor találkoztam ezzel a két orosz lánnyal… Mondhatni, hogy intelligensek, tanultak, nálam világlátottabbak, és mégis, van egy kis fránya bibi velük. Ez a bibi nem más mint Putyin, aki ragadozó fogaival mélyen beette magát a lánykák agyába, és minden róla feltételezhető negatívumot szép szivárványosra festett. Oroszország nem diktatúra, hanem a legkülönb demokrácia… Putyin szép, okos, szereti a vodkát (ez biztos igaz!), és a világ fel nem ismert megmentője, akinek Béke Nobel-díj járna… Európa hazudik, a nyugati média hazudik, ráadásul nem is független (hanem kapitalista bérenc), míg az orosz média mindig az igazat mondja, aminek a lényege az előző mondatom tartalma… Putyint senki nem kritizálja oroszföldön, mert ez az ember szent, bezzeg a mocskos nyugati sajtó, meg a “feka Obama”, ők direkt szipolyozzák szegény jó Putyint… Az oroszok csak segítettek Ukrajnán, mivel ott nagyon kaotikus volt a helyzet, és a hős orosz tankok csak az emberek segélykiáltására válaszolva szállták meg a Krím-félszigetet, meg amúgy se voltak igazi tankok, csak a dekadens európai ellenmédia hazudik…

Angol kollégámmal egy ideig kényszeredetten mosolyogtunk (szerencsére ketten voltunk a hallgatóság, egyedül talán rémálomnak hittem volna), néha röhögcséltünk is (még szép), meg próbáltunk ellenérveket használni (persze mint tudható, fanatikusok, hívők, agymosottak, “érzelmesek”, és meggyőződésesek ellen nem érsz el semmit érvekkel), nagyon szépen felépítettük a gondolatainkat és ránagyítottunk a mondókájuk legsúlyosabb logikai bukfenceire (pl. hogy egy igazán demokratikus ország a bajban lévő szomszédján nem a területeinek megszállásával és beolvasztásával segít), mire a válasz ennyi volt: UBORKA!

Igazából nem, de valamilyen hasonlóan abszurd, logikátlan, a racionális gondolkodás metafizikai testét napalmmal elégető, a hamvakat ecettel feloldó és sóval behintő “gondolatsor” lehetett. Nem emlékszem pontosan, mivel az agyam képtelen ennyi igaznak gondolt nonszensz marhaságot befogadni és feldolgozni. Azzal a ténnyel pedig végképp nem tudtam mit kezdeni, hogy az orosz lányok ezzel a témával kezdtek el jópofiskodni és viccelődni ukrán kollégáimmal. Éreztem a feszültséget a vonásaikon, de abszolút európaian viselkedtek. Ellentétben az “Ivánokkal”, komolyan ki a fene engedte ki ezeket Európába?!

Mindenesetre fontos konklúzióra jutottam: mi magyarok birkák vagyunk, de mi érzelmektől elfogultan bégetünk, mindig hinni akarunk valamiben vagy valakiben, ami erős érzelmi hátteret biztosít, így nincs szükség a logikára. Ezt a hitünket ugyanakkor szépen össze lehet törni jól felépített érvrendszerrel, pl. amiben szerepel a kisvasút és a stadion szó. Átlag magyar nyilván agresszióval támad vissza, ha nincs semmi ésszerű ellenérv a kalapjában (ilyet nyilván elég nehéz találnia, várjunk csak, hisz a migráncsozás! mindenre megoldás). Az oroszok ezzel szemben nem zavartatják magukat érzelmekkel, nem esnek pánikba, a fontos kérdést nyílt együgyűséggel, “tiszta lélekkel” elbagatellizálják, mély meggyőződésük akkor se olvadna el, ha maga Putyin fűrészelné épp le az egyik végtagjukat, a jó orosz ember odaadná a másikat is, hisz még így is marad kettő! Hölgyeim/Uraim kérem szépen ez az igazi agymosás! Szerencsére számunkra még van visszaút, ha az ösvény egyre keskenyebb is. Ez nekem egy fontos felismerés volt, már csak hazám embereibe vetett reményem miatt is.

Így igazából elmondható, hogy mégis tanultam valami nagyon fontosat az EVS képzésen! 😉

images

Aki vette a fáradtságot és idáig eljutott az írásomban, az megérdemel egy kis szórakozást. Video link ITT.

 

A nap, mikor egy gyors és jó döntéssel tényleg életet mentettem! Avagy egy Lifeguard élete 4. rész

Általános

Megoszlanak a vélemények a hosszú élet titkáról: egyél egészségesen, sportolj, kerüld a stresszt. De ha elmész külföldre nyaralni komoly egészségügyi háttérrel és nem tudod a kórtörténeted legalább absztrakt módon, pár szóban felvázolni angolul, akkor dobhatod az egész egészséges életmódodat a sutba, mert rácsesztél bizony barátom!

Persze ne legyünk ennyire szigorúak: a modern világ, megannyi kütyü, Google Translate, mind-mind csodákra képes, már ha tudod használni, van elég időd használni, ha pedig nem, akkor meg van egy fiatal unokád aki megoldja helyetted a kocka részt. Az én páciensem 70 körül lehetett, de az unoka a legszebb húszas éveiben virágzott, szóval üggyel-bajjal, de felépítettük a kommunikációs létrát apró szavakból értelmes mondatokba. Mellesleg mi jut eszetekbe Svédországról? Gazdagság, hosszú élet, tisztaság, és mindenki beszél angolul? Utóbbit azért részben cáfolnám, tapasztalat. Augusztus közepén történt a meg nem történt végső vész.

Varjú mama hazautazott, engem azonnal másnap (augusztus 15) rabszolga igába sújtottak. Estig a parton, éjszaka pedig elsősegély műszak Victoriában a Citadellán. 13 óra meló, ráadásul éppen a Szent Mária fesztivál zajlott, az egyik legnagyobb Gozón és mondhatni a legirritálóbb. Tudjátok az egész gozitán módra, süketítő tűzijáték, zenekar és templomharang három az egyben, hogyha még gozói létedre képes is lennél picit gondolkozni, az értelem minimális szikráját is szétzúzzák még korai magzatállapotában. Véleményem szerint ott tartózkodott a hobbit sziget apraja-nagyja, szépen kiöltözve, mindenki a legszebb ruhájában. Én a legszebb uniformisomban és egyik legrosszabb hangulatomban voltam. Fáradt, nyűgös, de viseld még el fiam órákon át a zűrzavart és a nyomasztó tömeget, aztán éjfél után pihenhetsz, másnap meg menjél életeket menteni Blue Lagoonra! Tiszta dili amúgy a gozitán hobbitok mennyire nem tisztelik a külföldieket, de erről részletesebben értekezem majd egy másik írásban.

Vártunk (a csodára), nézelődtünk (a full kipingált csajokat), és nyomorogtunk (az első sorba törtető nyuggerek miatt). És ekkor egy tényleg isteni csoda szemtanúja lehettem! Szent Mária útra kélt a tömegen át! Sose olvastam a Bibliát (valószínüleg már sose fogom), de rémlik valami a bálványimádat tiltásáról… Na a Gozón nyomtatott verzióból szerintem ezt a részt kitépték és máglyán elégették, mivel a bálványozás fanatikusai ezek a derékban széles agyban szűkös teremtmények. Mindenesetre mikor a Mária menet közben elkezdtek énekelni, meglehetősen kínosnak éreztem az egész szituációt, mintha egy agymosott Disney rajzfilm résztvevője lettem volna, aki minden rajzfilmfigura helyében is kínosan érzi magát. A beharangozó videómból láthatjátok az egész hajcihőt, több szót nem pocsékolnék erre csiricsáréra, a lényeg, egy után tértem ágyba, de a fejem hajnalig zúgott az audiális sokkterápiától.

132156d059a8118909228f2c8fcee554

Gozó polgárainak legerősebb hite…

Nem igen akaródzott felkelnem másnap reggel (vajon miért), de hát az oly tökéletesen kivitelezett álcámat, miszerint fantasztikus munkaerő vagyok, nem téphettem le csak ily hirtelen átmeneti gyengeség végett! Ez a hobbitok Spártája!!!
A napomat egy vízi mentéssel kezdtem, miért is ne, az egyik legjobb ébresztő! Szokásos, máltai barátaink nem figyelnek, csak jár a cséphadarójuk, én meg már futok is a lépcsőn túlkiáltva a fejemben vergődő tűzijáték-harangszó kombót. Csóri fekete barátom nem tudta megfelelő módon hasznosítani a tömérdek izomzatát, ellenben őt a vízen tartani igyekvő barátja fulladozva küzdött az étcsokoládé színezetű masszív tömeggel. Végül is ez izgibb mint egy edzőterem, súlyt is emelhetsz, meg közben fulladozhatsz is és mind ingyen van! Persze nem kiabáltak segítségért, sőt mikor odaértem barátunk vonakodott elfogadni a feléje hajított Rescue Canemet. Aztán vetett egy gyors oldalpillantást a nem túl magas oxigénszintű barátjára, és hirtelenjében átpártolt eme új, kompatibilisebb szállítóeszközre. Mindenesetre sok köszönetet nem kaptam tőlük, csak egy picit a félfulladt baráttól. Az adatait a csokika pedig nyíltan megtagadta tőlünk, mondván nem történt semmi, csak a barátja tanította őt úszni… Mindenkinek ajánlom a srácot, életed legintenzívebb utolsó élménye lesz! Persze csak szigorúan piros zászlónál!

A nap egyetlen mentése így a nevemhez köthető, míg pár (szintén mindennapos) ájulás és dehidratáltság meg nem. Aztán négy körül én voltam pont a soros a húsz kilós BLS-szel való futásban, mivel kaptunk egy hívást egy közeli turistahajóról egy rosszullétben szenvedő idős hölgyről. A motorcsónakunk felvett a mezítlábas sziklafutásom után, majd átmásztam a hajóra. Első ránézésre volt egy rossz megérzésem. A felettébb helyes szőke unoka persze majdnem elbagatellizálta a szituációt, oh csak a nagyi nem nagyon evett-ivott, cukra sose volt, így biztos csak dehidratáltság… Aha, persze tündérkém, nagyon élvezed a partihajót ugye? Közben a nagyi mondott pár kósza szót szív körüli fájásról. Oké, az már kicsit azért gyanús. Megmértem a vérnyomását, erre a gép hibát jelzett, megmértem a másik karján is, hiba megint. Egyre gyanúsabb. Meg úgy a nagyi színe és szapora pulzusa kezdett felébreszteni bennem egy kósza gyanút. Ekkor az unoka mutatott nekem egy angol szót a Google Translate (áldom a nevét!) segítségével, és felettébb nagy naiv bocika szemekkel megkérdezte, hogy tudom-e mit jelent… Hát angyalkám csak annyit hogy vagy a partihajódnak vagy a nagyidnak annyi, mivel az újraélesztés szó nem egy túl vidám és bulis kórtörténet. Mindent hagytam, ahogy van, a BLS félig nyitott állapotban repült a csónakunkba, ezzel a mozdulattal Carlt, a sofőrt is majdnem újraélesztésre kész állapotba hoztam. Gyorsan vázoltam neki a szitut, ő gyorsan megemésztette, lesegítettük a svéd hölgyeket a csónakba, és száguldtunk Gozóra. Már amennyire tudtunk, én végig támasztottam a hölgyet hátulról és beszéltem hozzá, mivel nagyon közel volt az ájulás állapotához. Ha a csónakban újra kell élesztenem ilyen állapotban, ilyen idős és törékeny testtel, neki biztosan befellegzett… Mire a kikötőbe értünk nagyjából a mentő is befutott, amint a válogatott kérdéseik az irányomba elfogytak, elhajtottak az idős hölggyel, mi meg vissza Blue Lagoonra. Ekkora már teljesen szétvoltam mentálisan, ami persze elég mély nyomot hagyott az egész valómon. Történt ugyanis, hogy műszak után felszökelltem hű metál paripámra, a nyerget is már irányba fordítottam, mikor is kolléga (rossz feltételezésem alapján) utánam szólt. Nem túl egészséges mozdulatsor, ha a nyakad mellett a kormányt is oldalirányba fordítod, valahogy a bicikli ezt a szituációt nem is tudja helyesen lekezelni, és minden várakozásod ellenére csinál egy puritán szaltót… Persze tipikus “túlélő” vagyok (értsd saját szerencsétlenkedéseimet túlélő), így rögtön felpattantam, mintha mi sem történt volna. Carl félig aggódva félig röhögve utánam kiáltott, hogy mégis mi a sz.rt csinálok?! Az emberek körülvettek és csodámra jártak, “nézd már egy kaszkadőr!”, és borzongva érdeklődtek hogylétem iránt. Vér nem spriccelt belőlem, csak a nagylábujjamról tört le a körmöm, a térdhajlító izmomon volt egy nagy karc és duzzanat, valamint két hétig úgy éreztem mintha “laza” görcsben évődne a jobb lábam. Persze ez a hendikeppes életérzés nem védte meg az embereket az általam való megmentésüktől. 😀 Szóval köszi munkáltatóm és mentorom, hogy halálfáradtságba kergettek, mert nem vagytok képesek összeegyeztetni a Lifeguard és az elsősegélyes munkarendet… 😉

20170808_100456

Másnap megint Blue Lagoon, egyértelmű, hogy biciklis produkcióm nagy hírnévnek örvendett (itt nincs titok), a gozói királyság meglelte új udvari bolondját szerény személyemben. Ezt a nem túl kellemes hírnevet homályosította el előző napi “hőstettem”. Épp WC-re indultam, mikor Carl rádión odahívott a csónakhoz, hogy beszámoljon a fejleményekről! Az ismerőse a kórházban dolgozik, és elmondta, hogy a svéd hölgyről kiderült, hogy pacemakere van, ami teljesen megadta magát nem sokkal a kórházba érkezés után, órákon át műtötték a hölgyet, de végül rendbe jön. Tudjátok a gondolat ott motoszkál a fejemben, hogy mi van ha a bagatellizálást benyelem… Szerencsétlen nagyi szörnyet halt volna a partihajón. :/ Szóval büszkeséggel csordult tele a keblem, innentől kezdtem el érezni, hogy bármi szörnyűség történhet, már nem gyomorideggel fogok nekivágni az életmentésnek.

Amúgy nagyon bepörögtem az információ hallatán, olyannyira, hogy a BLS-szel futásban abszolút átvettem a vezető szerepet aznap, aminek az ellenkezője, a csendes megfigyelés a jellemzőbb rám inkább. 😀 Megint mentem egy hajóhoz, most ukrán kolléga-szobatársam is elkísért. Ő is kezdte a bagatellizálást, 10 éves kisfiú elesett a sziklán, nagy és egész mély vérző seb a fejének hátsó felén, szépen kitisztítjuk és bekötözzük. Aha persze barátocskám, nem úgy van az! Visszük őt is a kórházba, fiatal fejlődő agy, bármi belső sérülés történhetett amit nem láthatunk. Ha később kómába esik moshatjuk kezeinket! Amúgy aranyos volt a srác, ha lehet ilyen jelzőt használni egy halálra rémült 10 évesre. Csak anyuka tudott angolul, a férje és fia csak olaszul, így mindig tolmácsolt nekünk. A kisfiú azt kérdezgette, hogy akkor ő most megfog halni? Ő nem akar meghalni. :/ Próbáltuk megnyugtatni, plusz Carl megkért hogy magyarázzam el nekik, hogy a kikötőbe beérve nem azért kapcsoljuk be a szirénát, hogy halálra rémítsük őket vagy mert tényleg nagy lenne a baj. A stéghez érve megint hoztam ügyetlenségből fakadó kaszkadőr formámat. A család ült a csónak elejében, így nehezen fértem volna hozzá az első kötélhez (kikötéshez nem árt ha a kezed ügyében van), így döntöttem, megragadom a beton stégről lógó óriás rozsdás láncot és behúzom magunkat. A tervem hamvában halt, nagyon is sikeresen megragadtam a láncot, az más kérdés hogy a hullám kifele lökött minket, a hajóba kapaszkodó kezem így szépen lecsúszott a fogásról, ahogyan a seggem-lábam a csónak vizes gumi felületéről. Egyik kezem a láncot markolta, a másik a csónak felszínét, a lábam meg cséphadart a vízen mint valami szánalmas hátára borult bogár. A nevetséges dolgok listáján nem tudom 10-ből hányast kaptam volna eme produkcióra (legalább egy hatost tutira), de én minden segítő kezet elhárítottam, “büszkén” (ami maradt belőle) felhúztam magamat a stégre. Félvizesen, oldalamon az elázott rádióval hallom Carl röhögőgörcsét, “ez a srác nem bírja adrenalin nélkül!”. Később elmondta, hogy amúgy a biciklis manőverem előző nap nagyon mesteri látvány volt, egy pillanatig úgy érezte magát, mintha valami akciófilmet nézne. 😀

Az augusztus nagyon nyüzsis volt, rengeteg ember a partokon, nekem rengeteg műszak Blue Lagoonon, minden második napon egy vízi mentés, a maradékon meg kamu mentés. Sokan eladják magukat fuldoklónak, aztán mire odaérsz adrenalintól lihegve mást se látsz mint boldogságtól ragyogó arcokat. A tiédnél legalábbis mindenképp boldogabbakat. Amúgy elvesztettem a fonalat a mentéseim számát illetően, olyan 12-13 körül lehet, pár érdekesebbet kiemelek itt. Tehát olasz bácsika küzd a sodrással, az egész família kiált segítségért, integetnek hevesen, a másik része a családnak meg segít neki felszínen maradni (nagy család). Odaérek, segítek, nagyon hálásak, olaszul karattyolnak, mikor kiérünk vastapsot kapok. 😀 Na jó ennyire azért nem voltam jó. 😀 Próbálom magyarázni a bácsikának meg a családnak, hogy legyenek szívesek feljönni a toronyhoz, nyilván nyomukat se láttuk utána.

Olasz nő flippfloppal az egyik kezében, míg törcsivel a másikban szépen áthaladt Cominottóra. Nagyban gondolkoztunk rajta, hogy rásípoljunk-e, mire döntésre jutottunk már elég messze járt tőlünk, hogy hagyjuk megtörténni az elkerülhetetlent. Ez a halogatás később jelentős problémát szült. Ugyanis a visszafele úton a kisfia is vele tartott, a sodrás pedig jelentősen veszített reggeli szelídségéből. Egy felettébb kínos eseménysort kellett végigszemlélnem, a nőci kezeiben a flippfloppal és törülközővel nem tudta húzni a kisfiát, aki láthatóan küzdött a kezdetleges kutyauszásában a megannyi árral. Persze a mintaanya nem dobta el az “értékes” lábbelijét, se a törcsit, arra kényszerítve egy szem fiát, hogy anyuci nyakába csimpaszkodjon. Oké ez már nekem is túl sok volt, így elindultam, mert már engem fullasztott a nő butasága. Szépen kihúztam a srácot, a nő meg megtarthatta az értékeit, nem fullasztották meg egymást, happy end… Kivéve ha hiszel a Darwinizmusban. 😛

Aztán volt egy delikvensünk fehér pólóban, aki kétszer kiáltott farkast, mind a kétszer teljes joggal. Szóval az éterben felhangzott a mágikus help olyan 10 után nem sokkal, így kocogtam a  kora reggeli csipámmal a szememben. A román pali nagyon hálás volt, lehetett is, mert annyira okos volt hogy komolyabb úszástudás nélkül elindult a nagy kalandra, ahol majdnem ott is veszejtett. Erre látjuk egy óra múlva, hogy ugyanaz a csávó ugyanabban a pólóban, kb. ugyanazon a helyen megint segítségért ordít. Cinikus röhögésnél többre nem futotta tőlem, mondtam kollégának is hogy én még egyszer ki nem húzom szerencsétlen emberünket. Így ő ment utána, és amint elég sekély volt a víz hogy a lába szilárd talajt érjen, megkereste a fiát és óriási hajcihőbe kezdett, zengett egész Blue Lagoon az üvöltésétől, mondhatni megfagyott a levegő. Aztán feljött hálálkodni megint, ő is érezte a szituáció kínosságát, de magyarázata alapján csak a “búvárkodni” vágyó kisfia után “úszott” be, aki szintén nem ismerte túl jól a vízi terepen való alapfokú közlekedést. Így egy helyett kettőt húzhattunk ki. Szerintem idén ő volt az első ember, akit kétszer mentettünk ki.

Ezennel zárom a soraimat, nem sokára újra hallhattok felőlem!

 

 

Egy Lifeguard élete 3. rész, avagy fuldoklás Gangnam Style-ban

Általános

Most kezdhetném azzal a beképzeltnek ható hasztalan okoskodással, hogy az internet és a tömegmédia milyen rossz hatással van a fiatalokra, de hát én nem szeretek ilyen leegyszerűsített gondolatmenetekkel élni, egyszerűen csak kijelentem hogy az ázsiaiaknak komoly problémájuk van a vízben való boldogulással és túléléssel. Senki ne higgye hogy ez egy rasszista megnyilvánulás lenne tőlem, sose mondanám azt hogy egy egész nemzet (kontinens) terrorista, vagy épp nem tud úszni. Nem, én ilyet semmiképp nem teszek. Egyszerűen annyit böffentek ide, hogy az ázsiaiak feltételezhetően azt gondolják, hogy Psy Gangnam Style című száma kiváló mozgáskultúrát fejleszt ki az úszásnál is…

De most komolyan Kedves Olvasóim! Akik találkoztak már ezzel a videoklippel, és mondjuk többször is megnézték, valamint tovább tetézve a feltételeket elmondható róluk, hogy vállalható ízléssel is rendelkeznek, ezen emberek ha nem is mondják ki az ítélkező közízlés előtt, de magukban töprenghetnek csendesen, hogy ez az egész úgy ahogy van szánalmasan nevetséges, és primitíven sokkoló. De tényleg, nyugodtan valljuk be magunknak, hogy a csávókám mozgáskultúrája annyira módfelett röhejes és szánalmas, hogy Józsefvárosban egyetlen szó nélkül megkéselnék. Persze nincs ezzel baj, az egész klip parodisztikus (remélem), simán el lehet szórakozni a videón meg a bicebócánál sokkal szánalmasabbnak ható kakaskodáson is a bili fejű szerelmi (?) vetélytárssal, a legtöbben ezt teszik, én is megtettem, bevallom férfiasan, de hogy a való életben valaki ilyen ügyefogyott táncnak nem éppen nevezhető ugrabugrát produkáljon két fulladás között, na az az igazán szórakoztató látvány! Szerintem szegény szerencsétlen ázsiai embereknek annyira beégett már az egész videoklip az agyvelejükbe, hogy ez a bicebócánál sokkal szánalmasabbnak tűnő parttalan vergődés a mindennapi rutinjukba is beivódott, így látens szerencsétlenekké váltak, mozdulataikat az álmenő Psy tudatkontrollja által irányítva.

Akinek elege lett mostanra a barokkos körmondataimból és láthatóan sehova se vezető tudálékosságomból, azt megnyugtatom, hogy itt és most befejeztem. 😀 Rátérek a lényegre és a tényekre, mert azt a többség úgyis szereti, a körítés meg elmehet a konyhamalacba, egyenesen a céklasaláta nyomába.

Hogy mégis mire volt jó ez az egész? Csupán szerettem volna érzékletesen bemutatni a júliusi vízi mentéseim mögött álló általam feltételezett háttértörténeteket. Kurtán szólva, három ázsiait kimentettem a vízből, de mondhatni önmaguk kreténségétől mentettem meg őket inkább, mint a tenger sodró habjaitól.

Blue Lagoon a helyszín, mi más is lehetne?! Amúgy komolyan lehetne már egy kis akció más partokon is! 😀 Dátumokat most nem írok, mivel nincs kedvem visszakeresni. 😛

Ülök-üldögélek a szép kis takaros tornyunkban (a kemény padon), egész dolgos napunk van, olyan átlagos kék lagúnás tudjátok, mindenki megőrül ezektől a színektől, aztán már nem tudják kontrollálni lemminges öngyilkos énjüket. Szóval lesem a vizet, ami elsődleges feladatunk, de a legtöbb kolléga nem igazán képes hosszú távon koncentrálni, mindig elbóbiskolnak vagy elkalandoznak. Így ha a toronyban vagyok, általában mások látják el a sérüléseket, mivel nem bírják ki, hogy ne csináljanak valamit és csupáncsak a vizet nézzék. Én megvagyok ezzel a feladatkörrel, tudjátok figyelő varjú szemeimmel pásztázom a fodrozó hullámokat, és nagyon sokszor tényleg azt érzékelem, hogy egyedül én teszem csak meg ezt. Magyar lány kollégámmal pont beszéltünk erről, hogy milyen érdekes mi tudunk egész nap úgy is beszélgetni, hogy a tengert kémleljük, míg másoknak ez láthatóan nem megy, ha beszélgetnek, akkor muszájnak érzik az egymás képébe való bámulást.

De vissza a témára, tehát nézelődök. És meglátom, hogy egy srác nem túl békésen nindzsucuzik a vízen. Hát mondom ha neki ez kell, felőlem… Biztos valami újfajta vízi harcművészeti mód, vagy csak valamilyen kretén táncforma, mit lehet tudni náluk. Ezen elméletem megerősítést is látszott nyerni, ugyanis a körülötte félkörívben lebegő lánykák kacarásztak, videóztak, mintha csak egy új Youtube sztárt szeretnének kreálni. De hirtelen már mégse tűnt ilyen békésnek a harci helyzet, hiszen a srác letépte magáról a búvárszemüvegét (határozottan a pánik jele), még jobban nyomta a Gangnam Style-t, közben nyöszörgött is, és a lánykák arca is a pirospozsgás vidámról az értetlenül ijedt hamuszürkére változott. Egyre jobban úgy tűnt számomra, hogy a barátunk a nagy medúza istenségnek tervezi szakrálisan feláldozni magát. Persze csak én vettem észre a szitut, úgyhogy már téptem is le a pólóm, a napszemüveg röpült mint Toldi malomköve, meg úgy félvállról odadobtam a többieknek, hogy ja amúgy ne keressetek, mert elmentem menteni… 😀

PSY-GANGNAM-STYLE-music-video-7

Valahogy így kell elképzelni a szituációt…

Mikor odaértem hozzá, még mindig kapálózott, hadonászott mint egy béka a mikrohullámú sütőben. Ez nagyban megnehezítette környezetének azon törekvését, hogy a víz felszínén tartsák. Komolyan, egyes emberek a kezüket nyújtják feléd, de ez nem elég, az egész fizikai manifesztációd kell nekik a hullámsírba vezető úton. Mindenesetre odadobtam neki a Rescue Cant, hátha azt nem üti vissza az arcomba. És milyen csodák vannak, hát nem elkapta rögtön? Innentől sima volt minden, én keményen úsztam a part felé, kedves ázsiai barátom pedig hirtelen átváltott egy olyan ember modorába aki épp most szállt fel a városnéző buszra. Széles mosoly, laza fekvés a mentőeszközön, közben nézelődés jobbra-balra, mintha fél perccel előtte még nem az életéért küzdött volna… Mikor kiértünk, mondtam neki, hogy menjen fel a toronyba, megvizsgáljuk, és felvesszük az adatait. Nagyban bólogat erre a mesterségesen mosolygó fejével és elindul a másik irányba. Utánaszólok, elmondom megint, újra bólogat és menne tovább megint a rossz irányba. Negyedik felszólításomra (ami már nem túl türelmes tónusú) elmondja, hogy csak egy lány megrúgta egy békalábbal, ő ettől nagyon megijedt és pánikrohamot kapott. Oké, mondom, ettől még jöjjön már fel a két köpésre lévő toronyba, mert meg kell adnia az adatait. Mikor újra elindult bólogatva a másik irányba, nagyon gondolkoztam rajta hogy a fejéhez vágom a Rescue Cant, semmi harag vagy agresszió, én nem vagyok olyan, csak vérző fejjel már tényleg muszáj lesz eljönnie a toronyig. 😀 Persze nem tettem semmit, hagytam, hagy folytassa az életét a bárgyú mosolyával a következő fulladásáig…

Másik testközeli helyzetem Ázsia embereinek öngyilkos voltával egy másik napon, méghozzá egy meglehetősen csendes délutánon történt. 17:20 után voltunk, lélekben már mindenki a hazacsónakázásra készült, én meg aznap esti bőséges lazacvacsorámra, ehelyett egy vízben vergődő japánnal kellett megbirkóznom. Nem is eggyel, hanem egy egész századnyi kamikaze pilótával! Na jó, nem esek megint túlzásokba, egy nő a fiával vergődött szorgosan a sekély részben. Igazából nem is tudom egyértelműen a mentés kategóriába sorolni, inkább csak fél mentésnek titulálom. Szóval látok valami kavarodást, így elindulok kocogva, hátha csak képzelődöm, de továbbra se akarok hinni a szememnek, hiszen azt áll módomban szemügyre vennem, hogy egy férfi, akinek a mellkasáig ér a víz, fogja a nőcit és a fiát és a két hónalja alá csapja őket! Mi a szösz, megérkezett a vízi balett? A hattyú halála netán? :O Futásra gyorsítok, majd úszásra váltok, mivel a hónaljracsapottak továbbra is küzdenek, szerencsétlen csávót ütik-vágják, közben sikítoznak, mintha a bőrüket nyúznák. Hát felemelő érzésnek nem igazán nevezném, ahogy azt se, hogy a nő nem képes megragadni a mentő tubusomat, csapkod tovább, gyilkolja a vizet meg minket, de legalább a fia meglátja a túlélési esélyt és ő erősen rászorít a merevített műanyagra. Darwinizmus, én mindig mondom… 😀 Szóval a nőci továbbra is potenciális Darwin-díjas, ami a mi megítélésünknek, az én lelkiismeretemnek és a kisfiúnak nem épp a legjobb kimenetel. Közben kolléga is becsobban mellém a vízbe, ez már neki is sok, nem bírja épp ésszel végigülni ezt a tébolydát a kispadon. 😀 Közös erővel megragadjuk hát a nő két kezét, a “hónom alá csapom ezt a két szerencsétlent” ürge érti a célt, ő meg a lábra támad, így közös erővel kihúzzuk a nőt a part felé. Remélem azt mondanom se kell, hogy a nőn és a fián (aki alacsony) kívül mindenki talpon volt. Kb. kettőt csaptam induláskor és oda is értem a helyszínre.

Mondjuk hát a nőnek, hogy figyi már, leér a lábad, nem akarsz felhagyni a mindenkinek oly kellemetlen cséphadarással? Biztos nem? Figyi már, a hasamig ér a víz, szerintem ezt már te is túléled. Tudom hogy nem vagy a legmagasabb, de megítélésem szerint bőven kiér a fejed innen. Szóval az egyméteres vízben is megfulladnál? Hát értem… Már a kisfiú is kellemetlennek találta anyja pánikos toporzékolását, talán az ő hatására és japán szavaira még is talpra állt, így hát mindenki boldog volt. Itt a vége, egyél szusit!

Ennyit az ázsiaiakról, akik részemről inkább maradjanak a konyhánál, írásnál és filmkészítésnél inkább. 😀

Tudom régóta nem írtam, így nem is akarom senki emésztését leterhelni egy hosszadalmas írással, de még két dolgot meg kell említenem júliusról.

1.: 111 medúzacsípés egy napon, plusz kettő további a műszak után. Ez talán új Blue Lagoon rekord.

2.: Túl vagyok az első igazi gerincsérültemen. Nem nagy sztori. Az okos fiatalok nagyon szeretnek ugrálni a magas sziklákról a nem túl mély vízbe és csodálkoznak hogy fáj mindenük.

20170728_125644

Pl. innen is… (Crystal Lagoon)

Olasz barátunk úgy jött fel a toronyba, hogy épp csak támolygott, és nyilván kísérték a barátok. A gerince mellett ugyan nem volt nyoma elszíneződésnek, de elmondása szerint rohadtul fájt neki mindene a hát- és derékrész tájékán. Így hát bevetettük a Spinal Boardot. Én tettem rá a nyakmerevítőt, majd tartottam a fejét míg a többiek álló helyzetből eldöntötték.

received_120332000322913896

Valahogy így abszolváltuk, csak nevetés nélkül…

Becsatolás, majd a fejmerevítő (nem tudom a magyar neveket bocsika), az egész folyamatot nekem kellett levezetnem, mert mindig az dirigál, aki a páciens fejénél van. Meglehetősen felelősségteljesnek és fontosnak éreztem hát magamat. xD Szállításra készen lévő olaszunkkal elkocogtunk a csónakig, a bámészkodókat elhessegettük, majd csomóoldás és csónakraemelés után indulhatott a vad vágta.

Ez az én történetem, remélem ti is élveztétek, legalább kicsit jobban mint az olasz csóka. 😀