A nap, mikor egy gyors és jó döntéssel tényleg életet mentettem! Avagy egy Lifeguard élete 4. rész

Általános

Megoszlanak a vélemények a hosszú élet titkáról: egyél egészségesen, sportolj, kerüld a stresszt. De ha elmész külföldre nyaralni komoly egészségügyi háttérrel és nem tudod a kórtörténeted legalább absztrakt módon, pár szóban felvázolni angolul, akkor dobhatod az egész egészséges életmódodat a sutba, mert rácsesztél bizony barátom!

Persze ne legyünk ennyire szigorúak: a modern világ, megannyi kütyü, Google Translate, mind-mind csodákra képes, már ha tudod használni, van elég időd használni, ha pedig nem, akkor meg van egy fiatal unokád aki megoldja helyetted a kocka részt. Az én páciensem 70 körül lehetett, de az unoka a legszebb húszas éveiben virágzott, szóval üggyel-bajjal, de felépítettük a kommunikációs létrát apró szavakból értelmes mondatokba. Mellesleg mi jut eszetekbe Svédországról? Gazdagság, hosszú élet, tisztaság, és mindenki beszél angolul? Utóbbit azért részben cáfolnám, tapasztalat. Augusztus közepén történt a meg nem történt végső vész.

Varjú mama hazautazott, engem azonnal másnap (augusztus 15) rabszolga igába sújtottak. Estig a parton, éjszaka pedig elsősegély műszak Victoriában a Citadellán. 13 óra meló, ráadásul éppen a Szent Mária fesztivál zajlott, az egyik legnagyobb Gozón és mondhatni a legirritálóbb. Tudjátok az egész gozitán módra, süketítő tűzijáték, zenekar és templomharang három az egyben, hogyha még gozói létedre képes is lennél picit gondolkozni, az értelem minimális szikráját is szétzúzzák még korai magzatállapotában. Véleményem szerint ott tartózkodott a hobbit sziget apraja-nagyja, szépen kiöltözve, mindenki a legszebb ruhájában. Én a legszebb uniformisomban és egyik legrosszabb hangulatomban voltam. Fáradt, nyűgös, de viseld még el fiam órákon át a zűrzavart és a nyomasztó tömeget, aztán éjfél után pihenhetsz, másnap meg menjél életeket menteni Blue Lagoonra! Tiszta dili amúgy a gozitán hobbitok mennyire nem tisztelik a külföldieket, de erről részletesebben értekezem majd egy másik írásban.

Vártunk (a csodára), nézelődtünk (a full kipingált csajokat), és nyomorogtunk (az első sorba törtető nyuggerek miatt). És ekkor egy tényleg isteni csoda szemtanúja lehettem! Szent Mária útra kélt a tömegen át! Sose olvastam a Bibliát (valószínüleg már sose fogom), de rémlik valami a bálványimádat tiltásáról… Na a Gozón nyomtatott verzióból szerintem ezt a részt kitépték és máglyán elégették, mivel a bálványozás fanatikusai ezek a derékban széles agyban szűkös teremtmények. Mindenesetre mikor a Mária menet közben elkezdtek énekelni, meglehetősen kínosnak éreztem az egész szituációt, mintha egy agymosott Disney rajzfilm résztvevője lettem volna, aki minden rajzfilmfigura helyében is kínosan érzi magát. A beharangozó videómból láthatjátok az egész hajcihőt, több szót nem pocsékolnék erre csiricsáréra, a lényeg, egy után tértem ágyba, de a fejem hajnalig zúgott az audiális sokkterápiától.

132156d059a8118909228f2c8fcee554

Gozó polgárainak legerősebb hite…

Nem igen akaródzott felkelnem másnap reggel (vajon miért), de hát az oly tökéletesen kivitelezett álcámat, miszerint fantasztikus munkaerő vagyok, nem téphettem le csak ily hirtelen átmeneti gyengeség végett! Ez a hobbitok Spártája!!!
A napomat egy vízi mentéssel kezdtem, miért is ne, az egyik legjobb ébresztő! Szokásos, máltai barátaink nem figyelnek, csak jár a cséphadarójuk, én meg már futok is a lépcsőn túlkiáltva a fejemben vergődő tűzijáték-harangszó kombót. Csóri fekete barátom nem tudta megfelelő módon hasznosítani a tömérdek izomzatát, ellenben őt a vízen tartani igyekvő barátja fulladozva küzdött az étcsokoládé színezetű masszív tömeggel. Végül is ez izgibb mint egy edzőterem, súlyt is emelhetsz, meg közben fulladozhatsz is és mind ingyen van! Persze nem kiabáltak segítségért, sőt mikor odaértem barátunk vonakodott elfogadni a feléje hajított Rescue Canemet. Aztán vetett egy gyors oldalpillantást a nem túl magas oxigénszintű barátjára, és hirtelenjében átpártolt eme új, kompatibilisebb szállítóeszközre. Mindenesetre sok köszönetet nem kaptam tőlük, csak egy picit a félfulladt baráttól. Az adatait a csokika pedig nyíltan megtagadta tőlünk, mondván nem történt semmi, csak a barátja tanította őt úszni… Mindenkinek ajánlom a srácot, életed legintenzívebb utolsó élménye lesz! Persze csak szigorúan piros zászlónál!

A nap egyetlen mentése így a nevemhez köthető, míg pár (szintén mindennapos) ájulás és dehidratáltság meg nem. Aztán négy körül én voltam pont a soros a húsz kilós BLS-szel való futásban, mivel kaptunk egy hívást egy közeli turistahajóról egy rosszullétben szenvedő idős hölgyről. A motorcsónakunk felvett a mezítlábas sziklafutásom után, majd átmásztam a hajóra. Első ránézésre volt egy rossz megérzésem. A felettébb helyes szőke unoka persze majdnem elbagatellizálta a szituációt, oh csak a nagyi nem nagyon evett-ivott, cukra sose volt, így biztos csak dehidratáltság… Aha, persze tündérkém, nagyon élvezed a partihajót ugye? Közben a nagyi mondott pár kósza szót szív körüli fájásról. Oké, az már kicsit azért gyanús. Megmértem a vérnyomását, erre a gép hibát jelzett, megmértem a másik karján is, hiba megint. Egyre gyanúsabb. Meg úgy a nagyi színe és szapora pulzusa kezdett felébreszteni bennem egy kósza gyanút. Ekkor az unoka mutatott nekem egy angol szót a Google Translate (áldom a nevét!) segítségével, és felettébb nagy naiv bocika szemekkel megkérdezte, hogy tudom-e mit jelent… Hát angyalkám csak annyit hogy vagy a partihajódnak vagy a nagyidnak annyi, mivel az újraélesztés szó nem egy túl vidám és bulis kórtörténet. Mindent hagytam, ahogy van, a BLS félig nyitott állapotban repült a csónakunkba, ezzel a mozdulattal Carlt, a sofőrt is majdnem újraélesztésre kész állapotba hoztam. Gyorsan vázoltam neki a szitut, ő gyorsan megemésztette, lesegítettük a svéd hölgyeket a csónakba, és száguldtunk Gozóra. Már amennyire tudtunk, én végig támasztottam a hölgyet hátulról és beszéltem hozzá, mivel nagyon közel volt az ájulás állapotához. Ha a csónakban újra kell élesztenem ilyen állapotban, ilyen idős és törékeny testtel, neki biztosan befellegzett… Mire a kikötőbe értünk nagyjából a mentő is befutott, amint a válogatott kérdéseik az irányomba elfogytak, elhajtottak az idős hölggyel, mi meg vissza Blue Lagoonra. Ekkora már teljesen szétvoltam mentálisan, ami persze elég mély nyomot hagyott az egész valómon. Történt ugyanis, hogy műszak után felszökelltem hű metál paripámra, a nyerget is már irányba fordítottam, mikor is kolléga (rossz feltételezésem alapján) utánam szólt. Nem túl egészséges mozdulatsor, ha a nyakad mellett a kormányt is oldalirányba fordítod, valahogy a bicikli ezt a szituációt nem is tudja helyesen lekezelni, és minden várakozásod ellenére csinál egy puritán szaltót… Persze tipikus “túlélő” vagyok (értsd saját szerencsétlenkedéseimet túlélő), így rögtön felpattantam, mintha mi sem történt volna. Carl félig aggódva félig röhögve utánam kiáltott, hogy mégis mi a sz.rt csinálok?! Az emberek körülvettek és csodámra jártak, “nézd már egy kaszkadőr!”, és borzongva érdeklődtek hogylétem iránt. Vér nem spriccelt belőlem, csak a nagylábujjamról tört le a körmöm, a térdhajlító izmomon volt egy nagy karc és duzzanat, valamint két hétig úgy éreztem mintha “laza” görcsben évődne a jobb lábam. Persze ez a hendikeppes életérzés nem védte meg az embereket az általam való megmentésüktől. 😀 Szóval köszi munkáltatóm és mentorom, hogy halálfáradtságba kergettek, mert nem vagytok képesek összeegyeztetni a Lifeguard és az elsősegélyes munkarendet… 😉

20170808_100456

Másnap megint Blue Lagoon, egyértelmű, hogy biciklis produkcióm nagy hírnévnek örvendett (itt nincs titok), a gozói királyság meglelte új udvari bolondját szerény személyemben. Ezt a nem túl kellemes hírnevet homályosította el előző napi “hőstettem”. Épp WC-re indultam, mikor Carl rádión odahívott a csónakhoz, hogy beszámoljon a fejleményekről! Az ismerőse a kórházban dolgozik, és elmondta, hogy a svéd hölgyről kiderült, hogy pacemakere van, ami teljesen megadta magát nem sokkal a kórházba érkezés után, órákon át műtötték a hölgyet, de végül rendbe jön. Tudjátok a gondolat ott motoszkál a fejemben, hogy mi van ha a bagatellizálást benyelem… Szerencsétlen nagyi szörnyet halt volna a partihajón. :/ Szóval büszkeséggel csordult tele a keblem, innentől kezdtem el érezni, hogy bármi szörnyűség történhet, már nem gyomorideggel fogok nekivágni az életmentésnek.

Amúgy nagyon bepörögtem az információ hallatán, olyannyira, hogy a BLS-szel futásban abszolút átvettem a vezető szerepet aznap, aminek az ellenkezője, a csendes megfigyelés a jellemzőbb rám inkább. 😀 Megint mentem egy hajóhoz, most ukrán kolléga-szobatársam is elkísért. Ő is kezdte a bagatellizálást, 10 éves kisfiú elesett a sziklán, nagy és egész mély vérző seb a fejének hátsó felén, szépen kitisztítjuk és bekötözzük. Aha persze barátocskám, nem úgy van az! Visszük őt is a kórházba, fiatal fejlődő agy, bármi belső sérülés történhetett amit nem láthatunk. Ha később kómába esik moshatjuk kezeinket! Amúgy aranyos volt a srác, ha lehet ilyen jelzőt használni egy halálra rémült 10 évesre. Csak anyuka tudott angolul, a férje és fia csak olaszul, így mindig tolmácsolt nekünk. A kisfiú azt kérdezgette, hogy akkor ő most megfog halni? Ő nem akar meghalni. :/ Próbáltuk megnyugtatni, plusz Carl megkért hogy magyarázzam el nekik, hogy a kikötőbe beérve nem azért kapcsoljuk be a szirénát, hogy halálra rémítsük őket vagy mert tényleg nagy lenne a baj. A stéghez érve megint hoztam ügyetlenségből fakadó kaszkadőr formámat. A család ült a csónak elejében, így nehezen fértem volna hozzá az első kötélhez (kikötéshez nem árt ha a kezed ügyében van), így döntöttem, megragadom a beton stégről lógó óriás rozsdás láncot és behúzom magunkat. A tervem hamvában halt, nagyon is sikeresen megragadtam a láncot, az más kérdés hogy a hullám kifele lökött minket, a hajóba kapaszkodó kezem így szépen lecsúszott a fogásról, ahogyan a seggem-lábam a csónak vizes gumi felületéről. Egyik kezem a láncot markolta, a másik a csónak felszínét, a lábam meg cséphadart a vízen mint valami szánalmas hátára borult bogár. A nevetséges dolgok listáján nem tudom 10-ből hányast kaptam volna eme produkcióra (legalább egy hatost tutira), de én minden segítő kezet elhárítottam, “büszkén” (ami maradt belőle) felhúztam magamat a stégre. Félvizesen, oldalamon az elázott rádióval hallom Carl röhögőgörcsét, “ez a srác nem bírja adrenalin nélkül!”. Később elmondta, hogy amúgy a biciklis manőverem előző nap nagyon mesteri látvány volt, egy pillanatig úgy érezte magát, mintha valami akciófilmet nézne. 😀

Az augusztus nagyon nyüzsis volt, rengeteg ember a partokon, nekem rengeteg műszak Blue Lagoonon, minden második napon egy vízi mentés, a maradékon meg kamu mentés. Sokan eladják magukat fuldoklónak, aztán mire odaérsz adrenalintól lihegve mást se látsz mint boldogságtól ragyogó arcokat. A tiédnél legalábbis mindenképp boldogabbakat. Amúgy elvesztettem a fonalat a mentéseim számát illetően, olyan 12-13 körül lehet, pár érdekesebbet kiemelek itt. Tehát olasz bácsika küzd a sodrással, az egész família kiált segítségért, integetnek hevesen, a másik része a családnak meg segít neki felszínen maradni (nagy család). Odaérek, segítek, nagyon hálásak, olaszul karattyolnak, mikor kiérünk vastapsot kapok. 😀 Na jó ennyire azért nem voltam jó. 😀 Próbálom magyarázni a bácsikának meg a családnak, hogy legyenek szívesek feljönni a toronyhoz, nyilván nyomukat se láttuk utána.

Olasz nő flippfloppal az egyik kezében, míg törcsivel a másikban szépen áthaladt Cominottóra. Nagyban gondolkoztunk rajta, hogy rásípoljunk-e, mire döntésre jutottunk már elég messze járt tőlünk, hogy hagyjuk megtörténni az elkerülhetetlent. Ez a halogatás később jelentős problémát szült. Ugyanis a visszafele úton a kisfia is vele tartott, a sodrás pedig jelentősen veszített reggeli szelídségéből. Egy felettébb kínos eseménysort kellett végigszemlélnem, a nőci kezeiben a flippfloppal és törülközővel nem tudta húzni a kisfiát, aki láthatóan küzdött a kezdetleges kutyauszásában a megannyi árral. Persze a mintaanya nem dobta el az “értékes” lábbelijét, se a törcsit, arra kényszerítve egy szem fiát, hogy anyuci nyakába csimpaszkodjon. Oké ez már nekem is túl sok volt, így elindultam, mert már engem fullasztott a nő butasága. Szépen kihúztam a srácot, a nő meg megtarthatta az értékeit, nem fullasztották meg egymást, happy end… Kivéve ha hiszel a Darwinizmusban. 😛

Aztán volt egy delikvensünk fehér pólóban, aki kétszer kiáltott farkast, mind a kétszer teljes joggal. Szóval az éterben felhangzott a mágikus help olyan 10 után nem sokkal, így kocogtam a  kora reggeli csipámmal a szememben. A román pali nagyon hálás volt, lehetett is, mert annyira okos volt hogy komolyabb úszástudás nélkül elindult a nagy kalandra, ahol majdnem ott is veszejtett. Erre látjuk egy óra múlva, hogy ugyanaz a csávó ugyanabban a pólóban, kb. ugyanazon a helyen megint segítségért ordít. Cinikus röhögésnél többre nem futotta tőlem, mondtam kollégának is hogy én még egyszer ki nem húzom szerencsétlen emberünket. Így ő ment utána, és amint elég sekély volt a víz hogy a lába szilárd talajt érjen, megkereste a fiát és óriási hajcihőbe kezdett, zengett egész Blue Lagoon az üvöltésétől, mondhatni megfagyott a levegő. Aztán feljött hálálkodni megint, ő is érezte a szituáció kínosságát, de magyarázata alapján csak a “búvárkodni” vágyó kisfia után “úszott” be, aki szintén nem ismerte túl jól a vízi terepen való alapfokú közlekedést. Így egy helyett kettőt húzhattunk ki. Szerintem idén ő volt az első ember, akit kétszer mentettünk ki.

Ezennel zárom a soraimat, nem sokára újra hallhattok felőlem!

 

 

Reklámok

Egy Lifeguard élete 3. rész, avagy fuldoklás Gangnam Style-ban

Általános

Most kezdhetném azzal a beképzeltnek ható hasztalan okoskodással, hogy az internet és a tömegmédia milyen rossz hatással van a fiatalokra, de hát én nem szeretek ilyen leegyszerűsített gondolatmenetekkel élni, egyszerűen csak kijelentem hogy az ázsiaiaknak komoly problémájuk van a vízben való boldogulással és túléléssel. Senki ne higgye hogy ez egy rasszista megnyilvánulás lenne tőlem, sose mondanám azt hogy egy egész nemzet (kontinens) terrorista, vagy épp nem tud úszni. Nem, én ilyet semmiképp nem teszek. Egyszerűen annyit böffentek ide, hogy az ázsiaiak feltételezhetően azt gondolják, hogy Psy Gangnam Style című száma kiváló mozgáskultúrát fejleszt ki az úszásnál is…

De most komolyan Kedves Olvasóim! Akik találkoztak már ezzel a videoklippel, és mondjuk többször is megnézték, valamint tovább tetézve a feltételeket elmondható róluk, hogy vállalható ízléssel is rendelkeznek, ezen emberek ha nem is mondják ki az ítélkező közízlés előtt, de magukban töprenghetnek csendesen, hogy ez az egész úgy ahogy van szánalmasan nevetséges, és primitíven sokkoló. De tényleg, nyugodtan valljuk be magunknak, hogy a csávókám mozgáskultúrája annyira módfelett röhejes és szánalmas, hogy Józsefvárosban egyetlen szó nélkül megkéselnék. Persze nincs ezzel baj, az egész klip parodisztikus (remélem), simán el lehet szórakozni a videón meg a bicebócánál sokkal szánalmasabbnak ható kakaskodáson is a bili fejű szerelmi (?) vetélytárssal, a legtöbben ezt teszik, én is megtettem, bevallom férfiasan, de hogy a való életben valaki ilyen ügyefogyott táncnak nem éppen nevezhető ugrabugrát produkáljon két fulladás között, na az az igazán szórakoztató látvány! Szerintem szegény szerencsétlen ázsiai embereknek annyira beégett már az egész videoklip az agyvelejükbe, hogy ez a bicebócánál sokkal szánalmasabbnak tűnő parttalan vergődés a mindennapi rutinjukba is beivódott, így látens szerencsétlenekké váltak, mozdulataikat az álmenő Psy tudatkontrollja által irányítva.

Akinek elege lett mostanra a barokkos körmondataimból és láthatóan sehova se vezető tudálékosságomból, azt megnyugtatom, hogy itt és most befejeztem. 😀 Rátérek a lényegre és a tényekre, mert azt a többség úgyis szereti, a körítés meg elmehet a konyhamalacba, egyenesen a céklasaláta nyomába.

Hogy mégis mire volt jó ez az egész? Csupán szerettem volna érzékletesen bemutatni a júliusi vízi mentéseim mögött álló általam feltételezett háttértörténeteket. Kurtán szólva, három ázsiait kimentettem a vízből, de mondhatni önmaguk kreténségétől mentettem meg őket inkább, mint a tenger sodró habjaitól.

Blue Lagoon a helyszín, mi más is lehetne?! Amúgy komolyan lehetne már egy kis akció más partokon is! 😀 Dátumokat most nem írok, mivel nincs kedvem visszakeresni. 😛

Ülök-üldögélek a szép kis takaros tornyunkban (a kemény padon), egész dolgos napunk van, olyan átlagos kék lagúnás tudjátok, mindenki megőrül ezektől a színektől, aztán már nem tudják kontrollálni lemminges öngyilkos énjüket. Szóval lesem a vizet, ami elsődleges feladatunk, de a legtöbb kolléga nem igazán képes hosszú távon koncentrálni, mindig elbóbiskolnak vagy elkalandoznak. Így ha a toronyban vagyok, általában mások látják el a sérüléseket, mivel nem bírják ki, hogy ne csináljanak valamit és csupáncsak a vizet nézzék. Én megvagyok ezzel a feladatkörrel, tudjátok figyelő varjú szemeimmel pásztázom a fodrozó hullámokat, és nagyon sokszor tényleg azt érzékelem, hogy egyedül én teszem csak meg ezt. Magyar lány kollégámmal pont beszéltünk erről, hogy milyen érdekes mi tudunk egész nap úgy is beszélgetni, hogy a tengert kémleljük, míg másoknak ez láthatóan nem megy, ha beszélgetnek, akkor muszájnak érzik az egymás képébe való bámulást.

De vissza a témára, tehát nézelődök. És meglátom, hogy egy srác nem túl békésen nindzsucuzik a vízen. Hát mondom ha neki ez kell, felőlem… Biztos valami újfajta vízi harcművészeti mód, vagy csak valamilyen kretén táncforma, mit lehet tudni náluk. Ezen elméletem megerősítést is látszott nyerni, ugyanis a körülötte félkörívben lebegő lánykák kacarásztak, videóztak, mintha csak egy új Youtube sztárt szeretnének kreálni. De hirtelen már mégse tűnt ilyen békésnek a harci helyzet, hiszen a srác letépte magáról a búvárszemüvegét (határozottan a pánik jele), még jobban nyomta a Gangnam Style-t, közben nyöszörgött is, és a lánykák arca is a pirospozsgás vidámról az értetlenül ijedt hamuszürkére változott. Egyre jobban úgy tűnt számomra, hogy a barátunk a nagy medúza istenségnek tervezi szakrálisan feláldozni magát. Persze csak én vettem észre a szitut, úgyhogy már téptem is le a pólóm, a napszemüveg röpült mint Toldi malomköve, meg úgy félvállról odadobtam a többieknek, hogy ja amúgy ne keressetek, mert elmentem menteni… 😀

PSY-GANGNAM-STYLE-music-video-7

Valahogy így kell elképzelni a szituációt…

Mikor odaértem hozzá, még mindig kapálózott, hadonászott mint egy béka a mikrohullámú sütőben. Ez nagyban megnehezítette környezetének azon törekvését, hogy a víz felszínén tartsák. Komolyan, egyes emberek a kezüket nyújtják feléd, de ez nem elég, az egész fizikai manifesztációd kell nekik a hullámsírba vezető úton. Mindenesetre odadobtam neki a Rescue Cant, hátha azt nem üti vissza az arcomba. És milyen csodák vannak, hát nem elkapta rögtön? Innentől sima volt minden, én keményen úsztam a part felé, kedves ázsiai barátom pedig hirtelen átváltott egy olyan ember modorába aki épp most szállt fel a városnéző buszra. Széles mosoly, laza fekvés a mentőeszközön, közben nézelődés jobbra-balra, mintha fél perccel előtte még nem az életéért küzdött volna… Mikor kiértünk, mondtam neki, hogy menjen fel a toronyba, megvizsgáljuk, és felvesszük az adatait. Nagyban bólogat erre a mesterségesen mosolygó fejével és elindul a másik irányba. Utánaszólok, elmondom megint, újra bólogat és menne tovább megint a rossz irányba. Negyedik felszólításomra (ami már nem túl türelmes tónusú) elmondja, hogy csak egy lány megrúgta egy békalábbal, ő ettől nagyon megijedt és pánikrohamot kapott. Oké, mondom, ettől még jöjjön már fel a két köpésre lévő toronyba, mert meg kell adnia az adatait. Mikor újra elindult bólogatva a másik irányba, nagyon gondolkoztam rajta hogy a fejéhez vágom a Rescue Cant, semmi harag vagy agresszió, én nem vagyok olyan, csak vérző fejjel már tényleg muszáj lesz eljönnie a toronyig. 😀 Persze nem tettem semmit, hagytam, hagy folytassa az életét a bárgyú mosolyával a következő fulladásáig…

Másik testközeli helyzetem Ázsia embereinek öngyilkos voltával egy másik napon, méghozzá egy meglehetősen csendes délutánon történt. 17:20 után voltunk, lélekben már mindenki a hazacsónakázásra készült, én meg aznap esti bőséges lazacvacsorámra, ehelyett egy vízben vergődő japánnal kellett megbirkóznom. Nem is eggyel, hanem egy egész századnyi kamikaze pilótával! Na jó, nem esek megint túlzásokba, egy nő a fiával vergődött szorgosan a sekély részben. Igazából nem is tudom egyértelműen a mentés kategóriába sorolni, inkább csak fél mentésnek titulálom. Szóval látok valami kavarodást, így elindulok kocogva, hátha csak képzelődöm, de továbbra se akarok hinni a szememnek, hiszen azt áll módomban szemügyre vennem, hogy egy férfi, akinek a mellkasáig ér a víz, fogja a nőcit és a fiát és a két hónalja alá csapja őket! Mi a szösz, megérkezett a vízi balett? A hattyú halála netán? :O Futásra gyorsítok, majd úszásra váltok, mivel a hónaljracsapottak továbbra is küzdenek, szerencsétlen csávót ütik-vágják, közben sikítoznak, mintha a bőrüket nyúznák. Hát felemelő érzésnek nem igazán nevezném, ahogy azt se, hogy a nő nem képes megragadni a mentő tubusomat, csapkod tovább, gyilkolja a vizet meg minket, de legalább a fia meglátja a túlélési esélyt és ő erősen rászorít a merevített műanyagra. Darwinizmus, én mindig mondom… 😀 Szóval a nőci továbbra is potenciális Darwin-díjas, ami a mi megítélésünknek, az én lelkiismeretemnek és a kisfiúnak nem épp a legjobb kimenetel. Közben kolléga is becsobban mellém a vízbe, ez már neki is sok, nem bírja épp ésszel végigülni ezt a tébolydát a kispadon. 😀 Közös erővel megragadjuk hát a nő két kezét, a “hónom alá csapom ezt a két szerencsétlent” ürge érti a célt, ő meg a lábra támad, így közös erővel kihúzzuk a nőt a part felé. Remélem azt mondanom se kell, hogy a nőn és a fián (aki alacsony) kívül mindenki talpon volt. Kb. kettőt csaptam induláskor és oda is értem a helyszínre.

Mondjuk hát a nőnek, hogy figyi már, leér a lábad, nem akarsz felhagyni a mindenkinek oly kellemetlen cséphadarással? Biztos nem? Figyi már, a hasamig ér a víz, szerintem ezt már te is túléled. Tudom hogy nem vagy a legmagasabb, de megítélésem szerint bőven kiér a fejed innen. Szóval az egyméteres vízben is megfulladnál? Hát értem… Már a kisfiú is kellemetlennek találta anyja pánikos toporzékolását, talán az ő hatására és japán szavaira még is talpra állt, így hát mindenki boldog volt. Itt a vége, egyél szusit!

Ennyit az ázsiaiakról, akik részemről inkább maradjanak a konyhánál, írásnál és filmkészítésnél inkább. 😀

Tudom régóta nem írtam, így nem is akarom senki emésztését leterhelni egy hosszadalmas írással, de még két dolgot meg kell említenem júliusról.

1.: 111 medúzacsípés egy napon, plusz kettő további a műszak után. Ez talán új Blue Lagoon rekord.

2.: Túl vagyok az első igazi gerincsérültemen. Nem nagy sztori. Az okos fiatalok nagyon szeretnek ugrálni a magas sziklákról a nem túl mély vízbe és csodálkoznak hogy fáj mindenük.

20170728_125644

Pl. innen is… (Crystal Lagoon)

Olasz barátunk úgy jött fel a toronyba, hogy épp csak támolygott, és nyilván kísérték a barátok. A gerince mellett ugyan nem volt nyoma elszíneződésnek, de elmondása szerint rohadtul fájt neki mindene a hát- és derékrész tájékán. Így hát bevetettük a Spinal Boardot. Én tettem rá a nyakmerevítőt, majd tartottam a fejét míg a többiek álló helyzetből eldöntötték.

received_120332000322913896

Valahogy így abszolváltuk, csak nevetés nélkül…

Becsatolás, majd a fejmerevítő (nem tudom a magyar neveket bocsika), az egész folyamatot nekem kellett levezetnem, mert mindig az dirigál, aki a páciens fejénél van. Meglehetősen felelősségteljesnek és fontosnak éreztem hát magamat. xD Szállításra készen lévő olaszunkkal elkocogtunk a csónakig, a bámészkodókat elhessegettük, majd csomóoldás és csónakraemelés után indulhatott a vad vágta.

Ez az én történetem, remélem ti is élveztétek, legalább kicsit jobban mint az olasz csóka. 😀

 

Egy Lifeguard élete 2. rész, avagy a gyilkos esernyők öble, valamint ráébredés önkéntes mivoltomra

Általános

…Totál kész voltam, de abban a hitben tértem haza a puha ágyba, hogy másnap regenerálódhatok, hiszen szünnapom van… aztán reggel 10-kor csörgött a telefonom, félálomban vettem fel (hiba!), az egyik főnököm hívott, hogy mennem kell, helyzet van!

Ennyit a megérdemelt pihenésről két egymást követő Blue Lagoonos szolgálat után. Amúgy mást is hívott a cséká, de csak én reagáltam a csörgésre… Tényleg ne hívjatok mikor alszom, mert olyat is megígérek amit később ti is megbántok! 😛

Pusztán az a tény vigasztalt, hogy eleget teszek önkéntes vállalkozásomnak, vagyis rajtam kívül mindenki tesz rá magasról, csak én nem, avagy más fordításban én lennék Bandi az állatfarmon a sok Hógolyó és Napóleon között. xD Ezt így leírva már nem érzem olyan vigasztalónak az összhatást.

Kettőig úgy-ahogy összekapartam magamat, aztán indulás volt a mentőkocsis szolgálatra. Lóverseny, mi más… Annyiból viszont érdekesebb lett az összkép, hogy most nem a lovi pályán, hanem az utcán tartották a futamokat. Tudjátok Monaco utcáin Forma-1 kocsik suhannak, itt lovak, a “városok” egymáshoz való viszonyulása is hasonló lehet. És az is megemlítendő, hogy a lóversenyeket nem épp a burzsoázia élvezi errefelé. 😀

DSC_0331

Legalább annyira felvillanyozott a lóversenyes lehetőség, mint legutóbb májusban (amikor ez a kép készült)…

Szóval kicsit bedurciztam, ami abban nyilvánult meg, hogy a jármű négy fala mögött maradtam jó barátom, az E-Book társaságában. Ez senkit se zavart láthatólag, mivel a többiek is hasonlóként cselekedtek, mármint csak én olvastam, a többinek eszébe se jutott ez az opció. 😀 Ültünk üldögéltünk, míg rá nem ébredtem arra a csöppet sem üdítő bár kellemetlenül nedves élményre, hogy patakokban folyik rólam a veríték. Mégis mi történik? Ja hogy zárva van a kocsi összes ajtaja és 37 fok van bent? Oké most már értem a helyzet súlyosságát. Mit tudok tenni? Leginkább olvasok tovább. Végül is kell néha egy kis szauna. A többiek nyilván máshogy gondolták, mert mindenki kimenekült a zárt autóból. Aztán párszor én is kilátogattam a felfrissülés élményéért, de nem sokkal rá vissza is menekültem a digitális könyvemhez, mert a kinti légkör a friss szellő ellenére se üdített fel túlzottan.

Aztán váratlanul beindult az élet. Sziréna bekapcs, máltai halandzsa körülöttem, mondom már csak felnézek, ugyanis felettébb gyanús hogy valami történik. Nem a harsány hangokból feltételeztem a történéseket, ugyanis a gozói emberek lételeme a hangzavar, nem tudnak ép ésszel meglenni enélkül, nálam ez meg pont fordítva van… Szóval akár gondolhattam volna azt is, hogy csak nagyon unják magukat, kell egy kis sziréna. De mikor elindul a mentőkocsi, és úgy kell kapaszkodnod, hogy le ki ne ess a székből, na az már gyanús hogy jelent valamit. Az áldozat az utca szélén ült, mindene csupa vér, óriási szeletekben leváló bőrdarabok, szóval összességében nem túl gusztusos látvány. Aztán láttuk, hogy a fején is van egy vérző seb, így mindenféle elsősegélynyújtás nélkül egyenest hajtottunk a kórházba! A fejsérüléseket nem lehet szakszerűen ellátni a mi tudásunkkal és eszközeinkkel, ilyenkor csak a szállító szerepét látjuk el. Vagy ha tengerparton vagyunk, akkor hívjuk a forródrótot, persze nem a jósolós-energiaküldős félét, hanem a kórházét. 😉 Mint a tolmácsolás után megtudtam, a csávó nyugodtan sétafikált az utcán, mikor egy arra rohanó ló elütötte… Ilyenkor felmerül bennem a gondolat, hogy lehet a fejsérülése régebbről eredő, mivel az egész rész le volt zárva, és egyfolytában rohantak arrafelé a lovak, szóval nehéz nem észrevenni őket…

A “batmobil” újra maximális sebességre kapcsolt, nem sok időnk volt fújni egyet, mert egy öregember az ájulás démonával küzdött épp és nem állt nyerésre. Aztán leült a kocsiba, fújt pár nagyot, kapott tőlünk egy kis vizet (ja hogy nem ivott egész nap!), amibe kevertünk ilyen kis izotóniás port, mert megérdemli. 😀 Majd pedig szépen kitessékeltük, mert a szirénánkra és a motorunkra újra szükség volt, nagyon kíváncsian vártam, hogy most mi jön, törés, vérzés, vagy mi a halál…

file

A “Feszta”-szezon elkezdődött, keresztek, csilivili felvonulások és lóversenyek egész Gozón!

A kocsiból láttam, hogy valaki fekszik az út szélén, és a jónép szokásához híven jól körülállja, nehogy szerencsétlen ürge egy kis oxigénhez is jusson. Szóval szaladtunk a Spinal Boarddal és a BLS-sel. Na meg kergettük elfele a válságturistákat, mert ne tátsák már ott a szájukat, mikor mi oda se férünk. Szerencsére amúgy nem volt szükség semmire, a srác csak lent maradt kicsit pihizni, miután leesett a ló vontatta “harci” szekeréről. Fel tudott állni egy kis segítséggel, megvizsgáltuk a gerincét végig, semmi elszíneződés, mindene hajlott, királyság! Így végül nem kellett gerincsérülést válság-menedzselni.

De a “bringóhintónk” nem állhatott meg, tiszta adrenalinban úsztunk az utolsó szolgálati órában (előtte meg semmi se történt). A nap utolsó helyszínén egy durva sokkot kapott csávót kezeltünk. Szerencsétlenről ömlött a víz, és zihálva lélegzett meglehetősen gyorsan. Ami annak a jele, hogy kéne az oxigén nagyon, rá is startolsz a levegővételre, de nem kap belőle semennyit sem a tüdőd. Szóval emberünk csak szimplán aggódott a barátjáért (azért, aki leesett a szekérről), és a sebesült felé való futás közben bepánikolt. Most mit mondjak, ez egy gyönyörű baráti románc! 😀 Tehát adtunk neki oxigént magas koncentrátumú oxigénmaszkon keresztül, aztán pár perc múlva megnyugodott. Méricskéltünk még rajta, de ez már nem nagyon tetszett neki, elkezdett máltaiul dumálni, így útjára engedtük.

Az én utolsó helyszíneim egyike a konyha volt, ahol utolsó adag élelmiszermorzsáim és söreim beszippantása után következett az ágyikó, sovány próbálkozás gyanánt feltöltődni a következő munkanapra.

Június 25-ét írunk, vasárnapot, a hűtőm üres, mivel a hátam közepére sem kívánt lóverseny miatt kimaradt a szabadnapom és egyben a shoppingnapom. Hurrá! Mindegy viszek pénzt, Mgarr ix-Xini-ben van egy tök finom kaját áruló kioszk-kocsi. Vagyis ez volt az alapterv, de mikor a szokásos 10 helyett 13 fele se jelent meg, elkezdtem aggódni. Mit fogok enni? És ez nem költői kérdés volt, hanem igen nyomasztó, valóságos, földhözragadtan materiális probléma. Amúgy a tengerparton van egy étterem, méghozzá helyi halakra és egyéb tengeri herkentyűkre specializálódva. További érdekesség, hogy Angelina Jolie nem rég forgatott egy (elvileg unalmas) filmet ebben az öbölben, és a tulajdonosnő kiharcolta, hogy nyitva lehessen a forgatási idő alatt is. Van is dedikált fotója a színésznővel. Ez mind szép és jó, de a fogások 20 Euró körül kezdődnek. 10 Euróért tudok máltai kenyeret valami töltelékkel elfogyasztani. Úgyhogy elég kétségbe voltam esve, általában mindig van nálam valamilyen gabonaszelet, vagy gyümölcs, többnyire mindkettő, most persze kivételesen semmi. Totális koplalásos kudarc. A szerencsétlen egybeesések netovábbja! Szóval beadtam a derekamat és vettem 3,5 Euróért egy tál sült krumplit… Az éhhalálnál egy fokkal jobb érzéssel vegetáltam át a napot, főleg mivel jól telenyomtam ketchuppel és majonézzel az aranyáron mért mirelit krumplimat. Utólag megtudtam a kajakocsis srácoktól, hogy a falvukban épp a feszta kezdődött, így ezt a vasárnapot muszáj voltak kihagyni. Mondtam nekik hogy én is jót buliztam, a korgó gyomrom egész fülbemászó slágereket produkált a hosszú nap során. 😀 De legalább a napi presszó kávémat mindig csak 1 euróért kapom az éttermes hölgytől.

DSC_0580

A rendkívül békés Mgarr ix-Xini, torony, munkapóló és különösebb felelősség nélkül…

Napi kávéról beszélek, mivel arra a tényre lettem figyelmes, hogy kb. a vezetőség “száműzött” engem erre a partra. Ez annyit jelent, hogy egymás után 6! alkalommal dolgoztam itt. Na jó, kicsit ferdítek, közte volt 2 szabadnap, meg egy munkanapom Xlendin. De remélem átjön a probléma mindenkinek, ez túl sok nap és vajmi kevés változatosság. Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy a főnök pikkel rám valamiért. Aztán pár nap után kezdtem máshogy látni a helyzetet. Ez a part ugyanis az egyetlen, ahol nincs tornyunk (ez az első idény, mikor szolgálatot teljesítünk ezen a strandon), egész nap egy padon ülünk, egyfolytában változó helyzetű napernyővel (általunk változó), ugyanis többnyire szeretnénk árnyékban maradni. Ebből kifolyólag csak félhivatalosan vagyunk Lifeguardok itt. Nincs torony? Akkor nincs vízi mentés! Ezt nektek gozói kormányzat, ha ennyire lusták voltatok egy kis csöves tornyot felhúzni! 😛 Persze ha valaki sikoltozna, vagy észrevenném hogy nagyban kapálózik nyilván beúsznék utána. De senki nem vonhat felelősségre, ha nem kémleljük a vizet egész nap. Egyik nap egy idős angol hölgy el is kezdett sopánkodni, hogy mind a ketten a telefonunkat nyomkodjuk a víz kémlelése helyett, amire nem túl udvariasan azt a feleletet adtam, hogy semmi köze hozzá, de ha lenne, akkor elmondanám hogy mi itt hivatalosan csak elsősegélynyújtók vagyunk. És ez így is van, és nagyon jól van ez! Mivel így egész nap olvashatok, úszhatok, sőt boulderezhetek (sziklamászás kötél nélkül) is! Szabadidős tevékenység egy gyönyörű helyen, és még fizetnek is érte! Ha valaki megkérdezne az ideális munkahelyemről, akkor valami hasonlóval jönnék elő. Persze a padon ülni elég kényelmetlen, így ez az új pihentető munkahelyem se tökéletes. Mindenesetre az itteni munkaköröm neve lehetne a tengerparti életmentő portás, vagy valami hasonló. 😀 Persze az angol hölgy láthatóan nem örült ennek a szituációnak, fel is húzta az orrát olyan pozícióba mintha ürüléket szagolt volna, de hát ez legyen az ő problémája.

mászás

Eddigi 3 mászásom (boulder) útvonalának körülbelüli meghatározása

Nagyon jó itt mászni, azt kell hogy mondjam. Kicsit visszahozom legalább az ujjaimat és az alkaromat a mászós formába. És van is honnan visszajönni, ugyanis eléggé elsatnyultak ezen izmaim. Persze a szikla elég éles, így sose úszom meg vágások nélkül, de egy roppantul bugyuta közhellyel élve: ilyen az élet! Legalább használom a mászócipőmet, amit kirepültettem erre a szigetre. És eddig még nem estem bele a vízbe! Sikerült pár nehezebb részt is abszolválnom a három eddigi mászásom során, majd a cipőt levéve egy kézzel visszaúsznom a partra.

DSC_0636

Sikamlósan kocsonyás a tapintásuk, az egyik még rángatózott a kezemben 😛

Ez a part amúgy tényleg nagyon csendes, többnyire kisebb sérülések és medúzacsípések történnek csak. Egyik nap egy helyi lakos hálóval kifogott két remekbe szabott medúzát, amiket a közös fotózás letudása után hagytam a napon árnyékká válni. Kb. úgy hat a nap a  piciny vízfejükre (95%-a víz a medúzának), mint az atombomba a szegény japánokra. Ez az a tengerpart, ahol eddigi egyetlen medúza csípésemet kaptam. Szóval vannak itt események dögivel. 😀

A part amúgy picit szeles, a hullámok pedig megtörnek az öböl bejáratánál lévő sziklákon, így nagy általánosságban zöld zászlót raknánk ki, ha lenne tornyunk. A medúzák úgy tűnik nem törnek meg eléggé a sziklákon, mert mindig bejut pár. Néha előfordul, hogy nagy szél kerekedik a semmiből, hirtelen alákap a gyanútlan napernyőknek, és ilyenkor ha nem vagy elég gyors reflexszel megáldva, ezek gyilkos röppályára állnak. Legelső itteni szolgálati napomon egy gyilkos napernyő arcon vágott (utána meg leszart egy madár az ernyő kicsi lyukán keresztül), egy kolléganőmnek majdnem kiszúrta a szemét, meg úgy általában az arcunkban kötnek ki, mivel a napozó emberek pont előttünk élvezik a napfényt, de azért szerencsére a reakcióidőnk, vagy a kerítés többnyire megment a nem túlzottan vágyott élve felnyársalástól.

DSC_0644

Mentálisan elég instabilak ezek az ernyők, ha nem tudnak repülni, akkor rögtön kifordulnak önmagukból

Egy szó mint száz, ezt a hat napot (ezután már másik partról is cseréltem ide műszakot 😀 ) utólag kitüntetésnek érzem, amit a roppant nagy és színvonalas teljesítményemért kaptam feltöltődés végett! 😛 😀

Így telt el hát az utolsó júniusi hetem, remélem élveztétek a beszámolómat róla!

DSC_0640

Itt épp az árnyékká válás varázstrükkjét tanulmányozzák a piciny tengeri démonok 🙂

Egy Lifeguard élete 1. rész – Cominói mesék

Általános

Az egész tébolyda egy döglött patkánnyal kezdődött. Négy lábát az ég felé tárva szépen lassan beevickélt az úszó övezetünkbe. Persze mi az ilyen radikális akciókat dupla vörös zászlóval jutalmazzuk errefelé. Az eset ugyan nem Cominón történt, hanem Hondoq strandján, de miután eltöltöttem egy majdnem sátras éjszakát Cominó szigetén, azonnal megértettem, hogy a fő sodor onnan jön, főként a patkányt lebegtető típusú.

Azt is megértettem, nem először életemben, de talán most a legnyomatékosabban, hogy a tenger nem játék, itt nehéz a hibáidat kijavítani, nem kapod meg a kegyet a második esélyre. Csak elmosott a víz és vége, a végtelen hullámaiban „minden egész eltörött… Utána mintha jajszó szállna”.
Mindez a megvilágosodás egy roppant viharos napon történt meg velem. A szokásos késő délutáni, műszak utáni csónaktúránkat iktattuk be a szigetek között (emberek és a felszerelés felvétele végett), ami most kivételesen nem volt egy szokásos gyalog galopp. Persze edzőnk, főnökünk és aznapi sofőrünk mintegy fittyet hányva a fizika törvényeire vezette át a motorcsónakunkat a legádázabb hullámokon, amiket valaha is láthattam élőben testközelből. Már az aznap reggel se volt egy olvadozó mályvacukor. Hoztam szokásosnak mondható formámat, és a csónak rossz oldalát választottam mind hossz- mind keresztirányban. Ez a “hiba” az életben azzal a következménnyel párosul, hogy tetőtől talpig csuromvíz vagy, és a megállónál a sofőr félig kedélyesen félig meglepődve megkérdi hogy útközben vettem-e egy fürdőt? Hát persze hogy nem, mivel 160 km/óránál ez a fürdőzés inkább úgy nézne ki, hogy maga után húz a csónak és a fél fejem hiányzik a menet végén… 😀 Nem vagyok én Tom Cruise őnagysága, hogy nem törődve a realitás fogalmának létezésével tangózzak egy gyorsvasút tetején. Lényeg ami lényeg, a hullámok az eget verték egész nap, a kikötés megoldása is nehéz volt (főnökünk szerint ilyenkor derül ki ki a Jani a gáton, meg a Jóska a krumpliföldön!), a Hondoqi strandot teljesen elmosták az áramlatok. Csak három csávó állt a parton és élvezkedtek a fejük fölött! áthaladó hullámok alatt. Mindenesetre maradandó élmény számomra ez is, a gondolat, hogy felborulunk a “gumicsónakunkkal”… hiába van rajtunk a mentőmellény, a nyílt tengeren ez vajmi kevés vigasz, simán megfullaszt a méreteivel és intenzitásával, mielőtt eszedbe jutna akár pánikolni is.

DSC_0588

Életem első (várhatóan nem utolsó) dupla vörös zászlója Hondoq-on. Azt hiszem a Forma-1-ben is hasonló a jelentése  😀

Sejthetően így járt szerencsétlen megboldogult patkány is, amely másnap befutott a sárga zászlós övezetünkbe. Szóval felsőbb utasításra kitettük a dupla vörös zászlót. A közönség nagy része értetlenül vizslatta tevékenységünket, míg sok-sok mutogatással rájuk nem hoztuk a szörnyülködést és a kollektív megértést:

FERTŐZÉSVESZÉLY!

18+-os kép következik! (vagy ha elég erős idegzetűnek véled magad, az is oké 😀 )

DSC_0591

A legyek a leggyorsabban reagáló élőlények lehetnek szerintem…

Persze sokan nem foglalkoztak ezzel az egészségügyi témával, simán folytatták tovább kis megszokott mindennapi ugrálás-úszkálás szettjüket. Egy csávó majdnem bele is úszott a piciny hullába, míg addig nem sípoltam hogy megjelent lelki és fizikai szemei előtt is a közelgő pestis általi veszte.

Ekkor még nem tudtam azt, hogy ezek a szelídnek épp nem nevezhető jószágok nagy számban élnek Cominó szigetén, mármint arrafelé ők a valódi lokálpatrióták. Szóval megfelelő előismeret nélkül arra gondoltam, hogy eltöltök egy “kellemes éjszakát” ezen a piciny helyen.

Málta szigetén élő, egyéb szervezeteknél közreműködő önkéntes haverjaim invitáltak meg egy laza Blue Lagoonos napra, plusz sátrazásra Santa Mariján. Nyugi van, ők hoznak majdnem mindent, leginkább csak a társaságomat kérik… Tök cukik, nem? 😀

Tehát a másnapi műszakomat elcseréltem egy Blue Lagoonra, különben nem tudnék időben bejutni erről a szigetről a másikra, a munka pedig el nem maradhat! Igazi sztahanovistává válok itt lassacskán. Tiszta röhej! 😀 Ez lett így a 3. Blue Lagooni őrszolgálatom. A másodikat talán említettem az előző írásomban (ami elég régen volt :/ ), itt semmi lényeges nem történt, azt leszámítva, hogy kimentettem az első páciensemet a víz fojtogató csapdájából! 😛

Szóval utazzunk csak vissza egy kicsit az időben! Ugyanis ígértem anno részleteket és én betartom a szavam! 😉 Eddig a június 19-25-i hetet tárgyaltam (félreértések elkerülése végett), míg második Blue Lagoonos munkám június 17-re esett. Egy szép szombati nap volt, a tornyunkból nézve “sok kis bogárral” teletömve a víz, csak a szokásos alaphelyzet. A nap pompásan kezdődött, az út elején ugyanis szétdurrant a biciklim kereke… Negyedik alkalommal mióta itt vagyok, igazán kezdek morci lenni, főleg hogy azóta sincs biciklim. De ha az ember selejtet kap, a foltozgatáson kívül sok lehetősége nem marad.

Mindenesetre a sofőrünk jó arc volt, nem csak csónakkal, de kocsival is elszállított aznapi célhelyünkre. Még úgy is, hogy ezzel tett egy nagy kitérőt értem, és késtünk is jócskán, de nélküle meg senki se tud elindulni a partról, max. úszva. Amúgy nem egy nagy sztori, szinte mindegyikük késik állandóan, nem is keveset, csak tőled “európaitól” várják el hogy légy pontos. De ha segítségre van szükséged, akkor elmondható róluk, hogy felettébb szívélyesek!

Szóval tettük-vettük napi dolgainkat, avagy nem sokat. Volt egy ájulás a kikötő mellett, én a toronyban maradtam csekkolni a vizet (mivel én volnék a legtapasztalatlanabb és legkevésbé máltai), szóval lemaradtam az akcióról. De az elmondások alapján nem sok mindenről, mivel a nő vagy tudatosan vagy feledékenységből szkippelte az aznapi étel-ital fogyasztást. Az ilyen emberek szerény véleményem szerint sose sportoltak rendszeresen, fizikai munkát meg pláne nem végeztek. Ha elindulsz a 35 fokba a tűző napra ilyen kondícióban, akkor a kerekeid defektesebbek az én bicajoménál, ami amúgy elég nagy szó. :/ Szerencsétlen nő kapott egy kis epilepsziás rohamot is, aztán elájult, aztán felkelt, és sikítozott, aztán megint elájult, és így szépen tovább. És most jön az érdekes rész, az oxigén palackunk üres volt, mivel kifogyott és a csere a hajón maradt… Az egyik kollégám Benny Hill-szerű rohangálást rendezett le nagy hirtelenjében, tényleg csak a háttérzene hiányzott hozzá. Végül a gyors, csónakon való kórházba szállítás mellett döntöttek, miután nagy nehezen ráerőszakolták a meglehetősen merev testét a mobil hordágyra. Ahonnan persze majdnem le is ejtették, mivel átlagemberek próbáltak segíteni a társaimnak, akik a szűk útrésznél nemes egyszerűséggel rutinból eleresztették az egyik oldalát a hordágynak. 😀 Szerencsétlen nő nagy szerencséjére épp öntudatlan volt ebben a szentségtelen pillanatban. Én valahogy így képzelem el a szituációt: LINK xD

DSC_0584

A napnak már lassan vége, de az én glóriám nem homályosul el egykönnyen (ezért is ilyen világos a kép) 😀

A következő nagyobb történést egy srác kiugrott válla szolgáltatta, okoskánk pillangó úszásban terhelte az elmondása szerint nem először kiugró vállát. Hát ehhez a döntéséhez szívből kell gratulálnom, és az ember maradjon józan és épeszű ilyen környezetben! 😀 Tehát vitték őt is Gozóra miután felkötötték a kezét a nyakába, így ketten maradtunk csak a toronyban. Épp elvoltam, mikor meghallottam valakitől a “HELP!” varázskiáltást. Kolléga rögtön reagált a GO! GO! harci üvöltéssel. Én meg nem voltam rest, letéptem a pólómat, eldobtam a napszemcsit, felkaptam a Rescue Cant, és futottam le a szűk lépcsőn (egyetlen lejárat)! Az persze tele volt ácsingózó és szájtátó turistákkal, úgyhogy nem túl finoman és udvariasan üvöltöttem őket le az útról. Mit mondjak, pörgött bennem az adrenalin ezerrel, és kezdtem érezni az egész helyzet valóságosságát. Kívülről nem tudom hogy nézett ki a szitu, de belülről nagyon magabiztosnak, lendületesnek és “szakszerűnek” éreztem magam. Tehát a lépcsők után beugrottam a vízbe, kioldottam a Rescue Cant a köteléről, amit a vállamon gyorsan át is vetettem. Folytattam a futást, majd eszetlenül elkezdtem úszni, mint aki aligátor elől menekül a WC kagylóból! Aztán megálltam… nem, nem fáradtam el, ilyen szarvas hibákhoz egyszerűen már túl vén vagyok. 😀 Egyszerűen csak nem találtam a célpontot, az üvöltés elhalt, kolléga a toronyban nem adott instrukciót (láthatóan valami akció volt ott is), szóval a többi úszkáló ember iránymutatására kényszerültem támaszkodni. Végül elértem a srácot, akin addigra már egy nagy rózsaszín flamingós matraccal segítettek. Na jó, mondom, ez nem fair, kiadtam testem-lelkem, a Baywatchos akciójelenetek is megvoltak, nem érhet véget az első “mentésem” mentés nélkül. Nem is ért, mivel napvilágra került, hogy a matracba egy kézzel kapaszkodó leányzó is rendkívül fáradt, kb. annyira, hogy a lábát se képes mozgatni, szóval elég jól jártam, egy srác helyett egy roppant csinos brazil lányt úsztattam ki a partra. A kiúszásom közbeni beszélgetésünk aranyos volt, szóba került, hogy amúgy szeret úszni, meg tud is, de ezek a sodrások nagyon erősek itt, szóval nagyon elfáradtak a barátjával egyetemben (aki amúgy görcsöt is kapott), úgyhogy jó hogy jöttem. Egy ponton azt is megjegyezte, hogy milyen jól úszok… Hát babám talán ezért dolgozom vízi mentőként. 😀

Szóval roppant büszke voltam magamra, és ez az eset megadta a kellő önbizalom fröccsöt is. Amíg nem vittem véghez ezt a mentést, addig nem is éreztem magam igazi Lifeguardnak. A nap egyetlen partra úsztatása (sárga zászlónál) az én nevemhez kötődik, szóval ez is jócskán emelt a glóriám fénykibocsátási szintjén. 😀

De vissza a jelenbe! Ami már jócskán múlt szintén, de ne akadékoskodjunk! 😛 Az történt, hogy Cominón töltöttem egy napot a litván-orosz-ukrán koalícióval, érdekes felállás ez amúgy, és szervezettnek semmiképp se nevezhető.

DSC_0607

“Szemben a nappal”

Három nap Blue Lagoon egyhuzamban… Mondhatnátok hogy milyen szerencsés flótás vagyok én, ó de előtte várjátok csak ki a végét! Eluszogattunk, söröztünk, vidámkodtunk, a naplemente egész szép volt innen nézve, aztán visszaindultunk a kempingbe. Kb. sötétedés előtt 20 perccel sikerült ezt kiviteleznünk, amikor is kiderült, hogy nincs semmi világításunk… Oké srácok, szóval hoztatok mindent magatokkal? Akkor miért csak egy sátor van a kettő beígért helyett? Ja hogy félreértettem, és végig egyről volt szó? 😀 Kajánk van azért? Persze, rizs és bab, meg is tudjuk főzni, csak gyufa kell. 😀 Valahogy így sorjában holdfényre kerültek a dolgok és azok hiány(osság)ai. De ott volt egyik kedvenc kollégám, egyhuzamban 4-5 napot aludt a szigeten, így szerencsénkre kisegített pár dologgal (pl. villával és tányérral 😀 ). Kaptunk függőágyat is, tehát már három ember “sorsa” el volt intézve az alvás szempontjából. Közben tábortüzet gyújtottunk (ami amúgy illegális itt, de senkit se érdekel azok közül, akiket kellene), és jobb híján bambusszal tápláltuk, ami kb. olyan hatással bírt mintha két napi éhezés után eléd dobnának egy pillecukros zacskót. De azért kitartóan törtünk, dobtunk és figyeltünk, addig se ettek szét a szúnyogok. Közben a bokrok között elég sok mocorgás volt hallható, amire kollégám megjegyezte hogy “csak” patkányok. Erre mondom én, de hát ez egy nagyobb testű állat hangja! Ja hát ezek óriáspatkányok! A turisták széthagyott kajáin elég királyi módon éldegélnek. De nem veszélyesek, inkább csak játszadoznak, szóval ha a szabad ég alatt alszol, lehet arra kelsz hogy szopogatja a kisujjadat vagy rágcsálja az orrodat… Megfordult hirtelen a fejemben hogy inkább hazaúszok. 😀 De maradtam, és kitaláltam hogy a tengerparton alszom. Fogtam hát a felfújt matracot és egy hálózsákot és nekivágtam. Nem volt rossz döntés ez annak ellenére se, hogy pulcsiban és a hálózsákban se volt túl nagy melegem. A csillagos ég viszont bámulatos volt, a tenger csobogása megnyugtató, csak egy-két matróz ordított bele az éjszakámba. Amúgy illegális a parton aludni, reggel a rendőrbácsik viccelődtek is velem, de úgy szunyáltam hogy a munkapólóm a fejemet takarta, lehet ezért se zavartak, vagy csak nagyban tesznek az egészre.

A szórakozást folytatták Blue Lagoonon is, persze itt már többnyire máltaiul, amit csak a kollégáim értettek. Egyébként bírnak minket Lifeguardokat, jó a kapcsolat a két szervezet között, lehet ezért is aludhattam a parton az őrs helyett. Szerencsémre (mivel azért nem voltam túlságosan kialudt), ez a nap különösen nyugisan telt. Összesen egy ájulásunk volt, ez errefelé mindennapos esetnek minősül. Az emberek nem szeretnek enni-inni, igazán nem értem őket. Igazán csendes napnak örülhettem, pont ilyenért fohászkodtam. Azt, hogy másnap is itt dolgozok, a délután folyamán sikerült megtudnom, mivel a kövi heti beosztást ekkorra sikerült összeállítania a koordinátorunknak.

Ennek abban a szent pillanatban nagyon nem örültem, de utólag már más a leányzó fekvése! Eddigi legizgalmasabb és eseménydúsabb napomat köszönhetem drága főnökömnek. 😀

Június 23-át írjuk, pénteki nap, egész erősek az áramlatok, szóval sárga zászlóról hamar pirosra cserélünk. Ez a nap is ájulással kezdődik, plusz kisebb sérülések valamint medúzacsípés. Ha rangsorolnom kellene, három kategóriába osztanám nehézségi szint alapján a munkáinkat. Kezdő szint a kisebb karcolások, sebek ellátása, medúzacsípés kezelése, valamint a tengeri sün és egyéb szilánkok/szálkák eltávolítása. Közepes szint a fáradt úszó kimentése, a sokkos vagy ájult ember ellátása, mélyebb vágások/szúrások ellátása. És a ultradurva szint az eszméletlen úszó kimentése, az újraélesztés, valamint a gerincsérült vízből való “kihúzása”. Én már elmondhatom magamról ennek és a következő napnak köszönhetően, hogy kellőképpen meg tudok birkózni a közepes szinttel. Hogy a durva szinttel mit kezdenék? Fogalmam sincs, valószínűleg robotüzemmódra kapcsolnék (érzelmek és érzékelés elnyomása), és próbálnám a legtöbbet kihozni a szituációból.

Úgy lévén, hogy belemerültünk aznapi csip-csup sérült gondozásainkba. Amikor is felhangzott a csapatvezetőnk utasítása, hogy futnom kell. Láttam (nagyjából) a célpontot, így neki is eredtem. Nem írom le ismét a folyamatot, hasonló történt, mint az első mentésemnél, ordibálás, taszajtások, futás, úszás és mentés! Nagy piros pont nekem. 😀 Egy lengyel srác volt a soros, már alig lebegett és eléggé ki is sodródott, így viszonylag sokat kellett úsznom gyorsan. A mentés után felküldtem a toronyba, mert szeméből se jól nézett ki, meg rohadt sápadt is volt a nem túl egészséges módon. Én lent maradtam, csekkoltam a heringnépet a vízből, mivel sokan sodródtak szélirányt, és gyorsabban elérem a bajbajutott heringet a vízből, mintha a konzervbe préselt tömegen is át kellene jutnom. 

Aztán felhangzott a sípszó, kolléga mutatta az irányt, így nekilódultam. Most elsőre kiszúrtam a problémát, előző mentésnél volt egy kis bajom ezzel, de hát szemre is gyakorolnom kell, nem csak a legtehetségesebb bikinimodellek csekkolását hanem a vészhelyzet kiszúrását is. Odaértem, egy kisfiút és feltételezhetően az apját segítették két oldalról, nagy erőkkel. Nagyon ki voltak merülve (mindenki) és nem haladtak semerre. Dobtam a Rescue Cant, a kisfiú elkapta, mondtam hogy helyezze a hóna alá, erre megszólalt az apja magyarul, hogy csak fogja a kezével, mert neki is kell. 😀 Mennyi az esélye hogy magyarokat mentek ki pont? 😀 Szóval ők fogták a segédeszközömet, én úsztam hátrafelé egyenesen a partnak, és közben kedélyesen elbeszélgettünk anyanyelvünkön. Nagyon meg voltak lepődve, hogy ilyen erősek a hullámok, nem erre számítottak, főleg hogy kintről nem látták mindezt. Mondtam is erre, hogy ez az oka, amiért nem engedjük át az embereket Cominottóra olyan táskával ami nem lebeg. Felettébb hálásak voltak amúgy nekem (nem mindenki az), feltételezhetően azért is, mert kimentettem és azért is hogy pont egy honfitársuk tette ezt. Hazaindulásuk előtt még meglátogattak a toronyban, a kissrác akart velem egy közös fotót, és én egy ilyen cuki kérésnek nem mondok ellent. Főleg úgy, hogy azzal jött oda, hogy én vagyok István a Baywatchból. 😀 Majd leestem a székemről. xD Szóval az ilyen pillanatokért is jó dolgozni, na meg azért is mert egész nap fújhatom a sípot a bárgyú tudatlanokra. 😀 

Azt hittük négy felé, hogy ennyi minden után már nem történhet semmi komoly, hát tévedtünk. Én elmentem a félárú kajámért, mert úgy voltam vele, hogy megérdemlem. Főleg hogy előtte egy csajszi lábáról le kellett vágnom egy jó nagy félig lelógó bőrdarabot, ami alatt meglehetősen sok volt a vér is. Szerencsétlent sokkoltam egy kis Betadine sprével, káromkodott fájdalmában, de hát mindent a fertőzés elkerülése végett! 😉 😀
Épp várok a kajámra, elég éhesen és morcosan már, mikor kolléga elkocog mellettem halottá vált arccal, hogy menjek gyorsan vissza a toronyba, nagy a baj, gerincsérültünk van. Ugye a felállás a következő: egy ember a csónakkal, egy a toronyban minden esetben, kettő meg megy a súlyos esetekhez. A probléma magja az volt, hogy elromlott a rádiónk, így nulla kommunikáció, ami eléggé megölte a reakcióidőnket és a magabiztosságunkat. Kajámat búsan otthagyva kémleltem a toronyból, hogy mi történik. Annyit láttam, hogy két munkatársam elmegy a csónakunkkal, míg a másik elmegy egy ismeretlen csónakkal. Mi a franc? Közben mindenki engem hívott a telefonon és a rádión hogy a mi a franc? Francos franc tömören. Elég masszív szívás volt a szituáció, semmit nem tudtam, így felsőbb utasításra fel kellett őket hívnom, és továbbítanom az utasításokat, meg helyzetjelentést kérni, ami csak félig jött össze. Ráadásul kb. egy órára egyedül maradtam az egész francos Blue Lagoonon! A BLS táskát (fő elsősegély csomag) elvitték, hajót elvitték, meg vagyok lőve, ha még valami komoly történik. És még mondja bárki is hogy egész nap csak ülünk és nézelődünk! 😀

Később mint megtudtam, egyszerre történt két gerincsérülés két különböző helyszínen… Ez kicsit meghaladja a képességeinket, de kollégáink szerencsésen abszolválták a kihívást. Egy nő fejest ugrott egy szikláról, ami nyakas lett végül, úgy kellett turisták segítségét kérni, hogy a társam rá tudja tenni a hordágyra a vízben. Elvileg érezte a lábait, úgyhogy valszeg bénulás kizárva. Másik társam pedig egy idős nőnek segített, aki elesett a ringó hajón és beütötte a fejét. Őket a helyi kompvállalat munkatársai szállították a kórházhoz csupán jólelkűségből.

Minden túlzás nélkül bitang egy nap volt, mentálisan nagyon leszívott. Totál kész voltam, de abban a hitben tértem haza a puha ágyba, hogy másnap regenerálódhatok, hiszen szünnapom van… aztán reggel 10-kor csörgött a telefonom, fél álomban vettem fel (hiba!), az egyik főnököm hívott, hogy mennem kell, helyzet van!
De erről a kövi írásomban, amire ígérem hamarabb sor kerül mint erre. Addig is izguljatok…

brave-crows-not-scared-135-58ff3860231c4__605

…én pedig meghúzok pár felest 😛

Első hetem, mikor is fizetéssel honorálták a tengerparti láblógatásomat + az idei első újraélesztés és haláleset is megtörtént! :/

Általános

Remélem senki sem dőlt bele a vajazó késébe (ennyire még a japánok se mazochisták) amiért több mint két hétig nem írtam új bejegyzést. 😀 A jó megfigyelő képességű emberek a fenti képből gondolhatják, hogy nem volt problémamentes a tengerparti székhelyünk elfoglalása. Mivel se székünk, se helyünk nem volt 7-ből 5 esetben…

Már megint ez a fránya politika. Felelőtlenségük meggyengítette felelős gondnokságunkat a tovatűnő emberéletek felett. Egy tova is tűnt a Blue Lagoonon szerdán (június 7)… De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen volt nékem egy vizsgám is!

Igazából kettő is, de az írásbeli rész eredményét lehet Záhonyba postázták, olyan rég várok rá. Nem számít, a pletykák már közben szárnyra keltek ki bukott meg rajta, szerencsére az én nevem nem volt az említettek között. Két diploma után elég szégyen volna elhasalni a teszten.

Fizikálisan eléggé okés vagyok, ezt mutatja legalábbis a friss húsoknak rögtönzött akadálypályán elért eredményem, ami 9 perc 25 másodperc volt. A határ 18 perc, abban jócskán benne vagyok. A legjobb eredmény valami 8 és fél perc körül volt, de a top 10-be tuti beférek, főleg úgy hogy valamiért kaptam 35 másodperc büntetést, amit továbbra se tudok hova tenni, talán azért mert úszószemüveget használtam, vagy mert az utolsó feladatnál a komplex mondatok helyett csak szakadozó lihegésre és félszavakra futotta tőlem. De igazán nem elégedetlenkedek. 😉 A vizsga részét képezte futás, fekvőtámasz, felülés, szabad stílusú úszás, tárgy felhozása a tenger aljáról, úszás egy süllyedő bábút tartva, ennek a felsegítése egy szörfdeszkára, gyorsúszás kidugott fejjel, egy mellszobor jellegű bábú újraélesztése, valamint egy gerincsérült ellátásának az irányítása. Pontosan ebben a sorrendben. Tipikusan fatális hibámat újra kijátszottam, a ráérünk arra még mentalitást, így arra ébredtem hogy én vagyok az utolsó előtti versenyző. A több órán át elhúzódó napon történő többszöri bemelegítés pedig nem egy frissítő érzés. De az önként kreált kretén hendikeppel a legszebb nyerni, még ha nem is nyertem. 😀

Szóval rákérdek már vizsga után, hogy mikor is kezdünk a partokon, amire jön az azonnali válasz hogy holnap… Jól van emberek, nyugi van, se uniformisom, se vizsgaeredményem, se lelkierőm, mégis hol kezdek? Hát a Blue Lagoonon! Oké, április elsejét tudtommal már magunk mögött hagytuk. Kedves kis leírásomat a helyről ITT találjátok, ha valaki elmulasztotta volna.

DSC_0540

A csajok élvezik a gyors menetet 😀

Tehát kezdés van gyerekek, csak semmi nyugi, relax vagy ilyesmi! Aztán az este során kapjuk az üzit, hogy akár le is ugorhatnánk a főhadiszállásra a pólóért, gatyáért meg kinek mi kell. Lementem hát fél kilenc környékén és éjfél után tértem haza. Nem, nem az ufók raboltak el egy nem túl gyors bensőséges vizsgálatra! A történet nagyon egyszerű és nagyon máltai, kb. az égvilágon minden az utolsó pillanatra maradt. Értsd ezen: póló- és nadrágnyomtatás (baseball sapkát és pulcsit nem is kaptunk, a csajok meg úszódresszt sem), elsősegély táska összeállítása, a hét tengerpart adott felszereléseinek összeállítása, stb. Szóval én éjfélkor leléptem, mert eléggé kivoltam, a vizsga miatt is, meg Blue Lagoon másnap, tudjátok. A szerencsétlenebbek hajnal háromig szenvedtek… Az első pár napban elég hiányosak is lettek ezek a felszerelések. 😀 Szerencsére ezen nem múlt semmi komolyabb dolog, max. egy-két medúzacsípést nem tudtunk lefújni ecettel, helyette kevésbé hatékony módszerrel segítettünk.

Szóval csónakkal utaztunk át Cominora csütörtök (június 1) reggel. A munkanap fél 10-től 18 óráig tart. Persze fél 10 előtt kell érkezni, mivel a felszerelést ildomos minden reggel lecsekkolni. Ha az újraélesztőgépben (AED) lemerült az akksi, akkor könnyen rácseszhetünk. Amúgy igazán szeretem a csónakos utazást, három tengerpartra visznek el motorcsónakkal: Hondoq, Santa Marija és Blue Lagoon. Szóval ilyenkor 9 óra a találkozási idő a kikötőben, elvileg ha késel, úszhatsz utánuk. Eddig csak a gozóiak késtek, mindig bevártuk őket… Külföldiként igazán nem akarom a lemaradást és a fizulevonást reszkírozni. 😀

DSC_0532

Na ki a góré?! Sajna még nem én. 😀

Amúgy elég baba volt az egész nap, a motorcsónakkal való száguldozás (a héten háromszor is!), nem túl sok ember a parton, a szinte baleset nélküli nap, egész idő alatt bikini csekkolás, Lifeguardként féláron való étel/ital fogyasztás, sípfújkálás a szerencsétlen tudatlan emberekre, valamint az életérzés, hogy valami igazán fontosat csinálok… már ha történik valami, amúgy csak lábat lógatok a tengerparton. 😀

Engem igazán elkerülnek a balesetek. Ezen a napon kolléganő kétszer beúszott Rescue Cannel, mert kiszúrtunk egy fáradt úszót, valamint egy anya nagyon haragos volt a fiaira amiért otthagyták a parton, míg ők egy flamingós matracon beúsztak. De nem kellett közbeavatkozni, mindenki megúszta szárazon a segítségünk nélkül is. Egy srácnak fúródott bele a lábába egy fémdarab, de saját magának kipiszkálta a mi tűnkkel. Mi csak az eszközt biztosítottuk, meg szemmel vertük a fémdarabot. A nap legizgibb pillanatát egy buta mérges flótás okozta, aki felsétált a toronyhoz csak azért, hogy számon kérhessen minket, hogy miért mertünk rásípolni. Én pont zabáltam, de a csapatvezető nagyon higgadt maradt, annak ellenére is, hogy jócskán dobálózott csávókám a hülyeségekkel. Nem értette meg miért nem viheti át Cominottóra a pakkját. Végülis alap fizika, hogy a víz szintje változik. Mondjuk neki tud venni úszógumit, azon áttolhatja. Á ő nem fog fizetni ezért, adjuk oda neki a Rescue Cant… Én ennél a kérésnél cinikusan felkacagtam számban kajával, ami nem segített az eset könnyed megoldásán… De most komolyan? Adjuk oda neki az életmentő felszerelésünket, csak hogy a szarját ingyen átúsztathassa. Persze öregem, előbb vájom ki a szíved a műanyag villámmal és eszem meg a krumplim mellé köretként. A vita még tartott egy darabig, azzal a zárással hogy márpedig ő átmegy, tőlünk pedig azzal, hogy oké, mi meg végig sípolunk rá. Aztán nem láttuk táskával áthaladni… Buddha! Az a buta düh ami sugárzott a szeméből…

Szóval félelmeimmel ellentétben ez csak egy igazán hosszú, de nem túl tevékeny napként marad fenn az égiek zsebnoteszében.

18838332_1891108197776877_1937750532_o

A pillanat amikor “professzionálisan” dolgoztunk… 😀

Aztán pénteken (június 2) jött Ramla. És nem volt Lifeguard tornyunk. A kormányzat egy héttel kezdés előtt kiadta a verdiktet, hogy elsején nap van, gyülekező, meg véres kard körbehordás, de hogy a tornyainkat felhúzni? Á, ahhoz már nem volt kedvük. Mármint a munkásoknak akiknek a kormány előre fizetett ezért… 😀 Végül is minek is azt?! Hülye önkéntes elvan egész nap a tűző napon. Tudtuk mi, hogy az előre hozott választásokon (június 3) volt a fő hangsúly. Szóval érjük be dróttal összeácsolt napernyővel, vagy az ekkor még el nem készült sapkával, vagy a kopár Gozón fellelhető árnyékforrásokkal. 😀 A Blue Lagoonon és Santa Mariján dolgozók ilyen szempontból szerencsésnek érezhették magukat, mivel a hétből csupán ezen a két helyszínen volt csak a torony kiépítve!

Amúgy elég jól elvoltam, a gozói lány, akivel aznap dolgoztam hasonló szintű és erejű agyzápulásban senyved mint én. 😀 Mondjuk úgy, nem tűntünk túl professzionálisnak amint a homokban üldögélve a fél napot átvihogtuk és ezen az összképen a rozzant napernyő sem sokat segített. Azt hozzá kell tenni persze, hogy a tornyok nélkül elsősorban elsősegélynyújtók voltunk a héten, és csak másodsorban vízi mentők, mivel torony híján a terepet se látod be rendesen.

Baleset ezen a napon se történt, vagyis hogy pontosítsak én elmentem úszkálni, ez idő alatt egy 6-7 éves kölyök kolleginától segítséget kért az állítólagos darázscsípésére, ami a munkatársam elmondása alapján inkább szúnyognyom volt. Annyi szóljon a mentségére, hogy bivaly nagyot szúrnak itt a szúnyogok.

DSC_0541

A majdnem hajnali semmibe révedésem Ramlán a vadiúj nagyon rövid hajammal 😀

A szombatot (június 3) Hondoqon töltöttem egy meglehetősen másnapos sráccal, aki ráadásul még késett is. Szóval nem igazán érezte a súlyát az egésznek, öt év rutin nagyon kényelmessé tudja tenni ezeket a srácokat. Amúgy elég laza az arc, ledumálta a főnökünkkel, hogy hagy ülhessünk be a helyi étterembe, ahonnan még véletlenül se látod a partot. Épp eszegetem az ebédemet, értsd ez alatt két pofára tömöm magamat, amikor is egy helyi csávó elkezd ordibálni rám, hogy két Lifeguard ül bent egyszerre, és senki nem kémleli a partot… Tudjátok, csak a szokásos konfliktushelyzeteim evés közben. Vajon tudat alatt direkt ezekre a pillanatokra rögzítem a zabát? :O

DSC_0572

Nem tudják megunni az ugrabugrát!

Amúgy oké, részben igaza volt, de ha megkaptuk az engedélyt? A héten elsősorban csak elsősegélynyújtók voltunk. Mellesleg, még is mi a francos közöd van hozzá? Mondtam volna, ha nem lett volna tele a szám, így csak meglepődve ültem és hallgattam az alázást. Ennyi öröme legyen szerencsétlennek. Mindenesetre kicsit lelkifurdalásom támadt, és betámadtam a partot arab stílusban, mármint nem robbantottam fel senkit, csak a törölközőből csináltam egy rögtönzött csadort és ültem alatta a betonon, nézve ahogy a kölykök ugrálnak alá a magasból. Aztán a kolléga kocsijába vettem be magam miután elviselhetetlenné vált a nap. Ez addig tartott, míg meg nem jöttek a helyi barátai, akikkel elment úszkálni majd éttermezni, én meg folytathattam arab stílusban. Egyszer csak felhangzott a kulcsszó az éterben, amire már oly régóta hegyeztem a fülem: “Te Lifeguard vagy?” Még szép hogy az vagyok! Aztán kiderült hogy a kislánynak egy szikla általi karcolás volt a lábacskáján. Oké, ezzel sokmindent nem tudok kezdeni, plusz az elsősegélyes doboz a kocsiban van, de azért csak meg kellene kérdezni a tapasztaltabb kollégát. Tehát a terv: mozdítsuk már ki kicsit a srácot a komfortzónájából. Ez összejött, hiszen elég komolyan és sietve kerestem fel, szerencsétlen elhitte hogy valami sürgős eset történik. 😀 Aztán nem kapott ellátást a kölök, mert sósvíz van a tengerben elég a seb kitisztításához, bekötözni meg nincs sok értelme ha úgyis visszamegy ugrálni. De a pillanat, mikor megláttam az aggódó arcát kollégának, na már csak azért megérte a sok hűhó. 😀 Plusz valamit igazán csinálni akartam már tényleg.

A vasárnapom szabad volt, míg hétfőn (június 5) Santa Marijára mentem azzal a lánnyal, akivel előtte már leépítettük egymás agysejtjeit Ramlán. Tudni kell, hogy ez a strand szintén Comino szigetén van, így kb. minden kalandvágyó Blue Lagoonon van, csak a tényleg pihenésre és csendre vágyók jönnek ide. Ebből kifolyólag nem is volt semmi akció, így fél szememet az olvasmányomon tartottam, kollegina pedig a festendő keresztjein. Elég kreatív a csaj, csinál különböző szuveníreket eladásra, meg menő teddy beareket is.

DSC_0543

Santa Marija csúcsidőben…

Aztán délután úsztam is (általában mindig úszok, ha kevés az ember), és ezalatt történt egy kisebb sérülés kezelés a toronyban (tengerisün tüske eltávolítás) amiről így megint lemaradtam. Engem tényleg messziről elkerül a baj.

Kedd szabad, szerdán (június 7) Marsalfornban voltam egy gozói sráccal, akit kivételesen bírok is (nem sok ilyen van sajna), és egyesített erővel kezeltünk egy medúzacsípést egy kislányon. Ecet nélkül! Ejjha bizony! 😀 Az ecet fontos, mivel a medúza csípése rombolja a sejteket vagy mi, és csak ez elég savas kémhatású ahhoz, hogy semlegesítse ezt a kártékony folyamatot. Elvileg a szíved is leállhat a csípéstől, ha elég peches vagy. Szerintem a heti biológia-kémia kurzusomat le is tudtam ezzel. Mindenestre a kislány az apjával egyetemben csak olaszul tudott, a munkatársam így hát összekaparta minden meglévő és nem lévő nyelvtudását, nem mintha nem értettük volna meg mi a baj. Medusa-medusa! Ja hát ezt én is értem! 😀 Én lekapartam a sebről a medúza csápjának maradványait ilyen fapálcikával, mint amit az orvos használ a nyelveden a nyújtott “á” hang bemondása közben. Valamint befújtuk rovarcsípés elleni sprével. Fontos! Sose hűtsd a csípést, attól csak rosszabb lesz! A nap jó rá, valamint a tenger is. Szóval első igazi közbeavatkozásom is megtörtént, az összes Lifeguard tudásomat elővettem, hogy ezt a rendkívüli komoly sérülést szakszerűen és professzionálisan kezelni tudjam. 😛 Ez volt az első hetem, láthatjátok nagyon megdolgoztam a pénzemért, még a napot és a sós tengert is kénytelen voltam elviselni. 😀 Nehéz az élet…

Közben Blue Lagoonon tényleg nehéz volt, mivel kedden elég nagy vihar szakadt a nyakunkba, hullott az eső is fél napon át, ez itt kábé csodaszámba megy, olyan ez mint a hóember Etiópiában. Én a pihepuha ágyamban élveztem a frissítő eső szagát, míg a többiek a parton áztak. Aztán rájöttem hogy a ruháim meg a tetőn áznak.

A lényeg, hogy a vihar szerdán csúcsosodott ki a vizeken, ami megannyi csúnya gonosz hullámot vonzott maga után. Éreztem én ezt Marsalfornban is, mikor szokásos úszásaim egyikére indultam. Amúgy is sárga zászlót használtam volna, ha lett volna tornyunk. A lényeg, a víz fel volt kavarodva, nem láttam át rajta, valamint a hullámok a fejemet csapkodták. Így átlagos edzésadagomat le is csökkentettem, mivel tele volt a tüdőm sós vízzel.

Közben kaptuk az infót Blue Lagoonról, hogy az ottani vízi mentők kimentettek a háborgó tengerből egy eszméletlen lengyel férfit. Majd elkezdték az újraélesztést rajta, egészen a kórházig a csónakon, ami elég nagy meló. A csávó végig eszméletlen volt, de a kórházba érve még volt pulzusa. Aztán három napi küzdelem után feladta a harcot. Mindenesetre kollégák, akik között volt újonc is, derekasan helytálltak, azt hiszem ez elmondható. Főleg hogy piros zászló volt érvényben, ami magas kockázatot jelent. Ilyenkor annyit látsz, hogy a hullámok ide-oda dobálják az embereket, az úszózóna egyik végéből a másikba. Mikor a szerencsétlenül járt lengyel férfit szállították a kórházba a csónakon, közölünk csak egy lány maradt a parton, ezalatt az idő alatt a “hulk” hullámok mellett két embert is ki kellett mentenie. Az emberek abszolút semmibe vették a piros zászlót, ennek ellenére egy nőnek volt pofája reklamálni, hogy hol volt a kolléga ezidáig. Biztos a hasát süttette két mentés közben… Az más kérdés hogy minek viszi be az öt éves gyerekét a vízbe ilyen körülmények között. Tőlem biztos kapott volna pár nem túl szép szót, amik talán mondatot is alkottak volna, de lehet mégsem, csak szavak maradtak volna, de nem túl szépek… de lehet fel is jelentettem volna szülői gondatlanságért. Angolul tudók láthatják a hivatalos cikket az esetről ITT

Beach_warning_flags_ERRC_Gozo

Csütörtöktől vasárnapig (június 8-11) Máltán voltam képzésen, erről is olvashattok pár nap múlva talán, mivel kétszer is letekertem a maraton távját, valamint megismerkedtem más ország önkénteseivel. 😉

Június 12-től elkezdtem második hetemet vízi mentőként, eddig továbbra is főleg láblógatással. Ugyannakor szombaton (tehát ma), az egyik fő napon megyek Blue Lagoonra, lehet készülhetek lelkiekben (nem megy az alvás) első komoly közbeavatkozásaim hosszú sorára. Meglátjuk, ha bármi érdekes történik, mérget vehettek rá, hogy tudósítalak róla benneteket. Addig is relax, béke, sok like nekem, sok olvasás nektek! 😉

TESTI/LELKI MEGEDZŐDÉSEM A BIKINIS CSAJOK STÍRÖLÉSÉRE, BEFEJEZŐ RÉSZ

Általános

Ez egy meglehetősen rövid írás lesz (tőlem mindenképp). Egyrészt a vizsgáim közepén vagyok (május 30 és 31). Az elméleti részt már letudtam (remélhetőleg át is mentem), és a fizikai/technikai vizsga is már kitárt karokkal vár ma kora délután. Másrészt addig halasztgattam ezt a befejező részt, míg a részletek kihullottak a fejemből. 😀 Így csak pár jelentősebb napot illetve eseményt fogok kiemelni, vagy ahogy összejön…

Május elsejéről azt tudom elmondani, hogy míg mások pihentek, mi aznap is tréningeztünk. Nem nagy szám, inkább ordas nagy szívás. Ment a fekvő, meg a bábuhurcolás, ahogy a képen is láthatjátok.

received_1094825037328464

A kis köcsög csak leszíjazva hunyorog, míg mi verejtéktől fuldoklunk

Keddre nem emlékszem, bicsi-bocsi. De az elmondható az egész hétre, hogy újra átvettük az életmentő technikákat (újraélesztés/gerincsérült) szárazföldön, edzettünk és hallgattuk a végtelennek tűnő előadásokat, mintha valami időhurokba kerülnék, az az érzés fogott el, és fog el most is mikor megpróbálok visszaemlékezni, mint mikor egyetlen nap ismétlődik a végtelenségig, mint a rendkívül szórakoztató Bill Murray filmben (Idétlen időkig). Csak a mi esetünkben elmaradt a szórakozás.

Vagy mégsem?! Szerdán csapattá kovácsolódtunk az előrehozott gyereknapnak köszönhetően, további részleteket ITT találtok, ha valaki lemaradt volna.

Csütörtök, péntek, szombat, vasárnap tréning tovább… ja bocsánat, vasárnap szabadnap volt, ez megér egy nagy Hurrát! 😉 Szóval most nem tudlak titeket untatni a részletekkel, ezt igazán szívből sajnálom. 😛

Úgyhogy az igazán emlékezetes hét a május 8-14-i volt. Na végül nem minden nap, pedig nagyon közel voltunk ama pompás lehetőséghez is, hogy eljussunk a teljes testi/lelki leamortizálódáshoz, de kedves szervezetem vezetői közbeszóltak. Mármint nem a májam vagy a belem, sem a vörösvérsejtjeim, ha valaki erre asszociált volna. 😀 

De mindent csak sorjában!

Minden vasárnap kezdődött, mármint a 7-i vasárnap, nyugi, nem visszafelé haladok az időben, ennyire még nem estem szét. 😀 Szóval megláttuk a frissen feltöltött órarendünket, amit persze mindig csak egy nappal kezdés előtt tudsz meg, nehogy lehetőséged legyen a hétre előre tervezni. 😀 Ha már egy hétre tudnám a beosztást (ilyen még sose volt), igazán szerencsés flótásnak érezném magamat. Szóval mikor szembesültem az “Endlösung”-al, azon nyomban a “kaputt gemacht” lehetőségét vizionáltam hirtelenjében plüss-szerűvé vegzálódó végtagjaimban. 6 nap egymásután, pihenő nélkül, napi 4-5 órás edzések a hideg tengerben… Most komolyan milyen drogot szedett, aki ezt kitalálta? xD Az arany középutak keresésének az embere vagyok, nem a nagy dózisú teljes ledózeroltatásé. Két mentőelv nyüzsgött a fejemben: 1. ez Málta (bocs nem, ez Gozó!), az ígéretek és a megvalósulás elég különböző méretű cipőt hordanak errefelé.  2. Ha a többiek túlélik, akkor én is, vagy max együtt megyünk egy hétnyi infúzióra a sürgősségin. Megérzéseim természetesen most se hagytak cserben!

A hétfő (május 8) bevallom férfiasan, nagyon kemény volt. Kb. 2 kilométer úszás négy úszásnemben, rengeteg lebegés, víz alatti lélegzetvisszatartás gyakorlása, taposás a vízfelszínen vízből kitartott könyökökkel, önvédelmi gyakorlatok a kétségbeesett fuldoklóval szemben, kar/láb nélküli úszás és egy társ vonszolása magad után, eszméletlen ember kimentése segédeszköz nélkül, mentőmellényben való mentés, a hordágy kitartása a fejed felé egy-egy ember folyamatos cserélgetésével, kő felhozása a víz felszínéről. Azt hiszem ennyi. Csak úgy elrepült ez az 5 óra a vízben… ja nem, igazából az idő befagyott, meg a seggünk is (tudom unalmas már, de egyszer próbáld ki hipotermiás sokk beállta nélkül 😀 ).

DSC_0293

“Vár állott, most kőhalom…”, avagy az edzés félidejében így nézett ki az eredményjelző

A négy fontos úszásnem: mentésnél gyors- és mellúszás, természetesen vízből kitett fejjel, hogy ne veszítsük el a bajbajutottat a képernyőnkről. A fuldokló kihozásánál pedig egy speciális hátúszás ülő pozícióban, vagy oldalazva úszás egy kéz segítségével. Ez utóbbi egy eszméletlen páciensnél különösen hasznos technika. Egy perc egy másodperc, ezzel az idővel aznap én tartottam a csúcsot holtversenyben egyik magyar kolléganőmmel. A vizsgán egy percet kell elérni, csak kicsit másabb a hidegben, a hullámokban, nem egy medencei környezet, ahol a legnagyobb bajod a klóros víz szúrós szaga. Azóta felhúztam a rekordomat egy perc negyvenhárom másodpercre, tehát mégis megérte a sok medencés gyakorlás a záhonyi uszodában, csak szoknom kellett az új körülményeket.

A legnagyobb nehézséget a taposás jelenti számomra. Egy percig kell fennmaradnod úgy, hogy három kilót tartasz a kezedben. Oké, már ha a hullámok nem mosnak el és nem köhögöm fel a tüdőmből a sós vizet. Valahogy számomra a körülmények sose voltak ideálisak ehhez a gyakorlathoz, csak pont ilyenek. Vagy az is lehet hogy nem a hullámokkal volt a baj, hanem annyira besüllyedtem hullámsíromba, hogy már hallucináltam. 😀 Mindenesetre kíváncsi leszek a mai megmérettetésre.

IMG_0807

Két éve Zakynthoson még nem sejthettem, hogy a Rescue Can nem a csodálatom tárgya lesz többé, hanem az új szakmám mindennapi segédeszköze. 

A Rescue Can a mentésre és védelmünkre is szolgál egyben, ha a páciens nagyon is öntudatánál van és a pánik legyűrte minden ép eszét, akkor szépen odaúszunk hozzá, bemutatkozunk illedelmesen mint egy angol lord, tartjuk a szemkontaktust vele, mint egy ragadozó nagymacskával, de meghagyjuk a kellő távolságot, a három métert vagy még többet, véletlenül se pofátlankodunk bele a személyes terébe. 😀 Ha kéri a segítségünket, odadobjuk neki a cuccost, kapja el, szorítsa a mellkasa alá, és mi szépen kievickélünk vele kellemes hátúszós tempóban, persze szemkontaktust továbbra is tartva, nehogy túl közel kerüljön hozzánk, hirtelen átöleljen, és váljunk együtt romantikusan puffadó vízi tetemmé a fájdalmasan levegőtlen süllyedés után. Szóval higgadtság van emberek! Ha nem, otthagyunk a medúzák eledelének! Ja amúgy joga van a fuldoklónak nem kérni a segítségünket, ebben az esetben hagyjuk, hagy locspocsoljon és játsszon csak titanicosat kénye-kedvére.

A követ felhoztam, nem volt baj vele, csak tudni (és merni) kell lesüllyedni a víz aljára. A hordágy kitartása izgalmas feladat volt, először mind a 6-7-en tartottuk, közülünk ketten mellényben, amivel lényegesen könnyebb, hiszen az megtart a vízen, nem kell erőlködnöd. Aztán az edző folyton kiszólított embereket a partra pihenni, így cserélgettük egymást, volt olyan hogy hármunknak kellett kitartani a hordágyat mellényes segédlet nélkül. A nap “vicces” feladata, hogy gyorsúszásban úszol, de csak kartempóval, míg egy társad fogja a bokáidat és ő meg a lábával csapkod. A legjobb mókák mindig azok amik után percekig lihegsz. 😀 Az önvédelmi gyakorlatok a fentebb említett, pániktól megvadult merénylők ellen vannak, hogy a hullámsír elérése előtt még gyorsan kicsusszanhassunk kárhuzatunk szorításából.

A nap végén szerencsés embernek éreztem magam, hogy túléltem az egészet (hipotermiás sokk és elmálló végtagok nélkül), és megúsztam térd mögötti hajlítóizom húzódással (biztos a sok taposástól), ami amúgy kb. három napig nagyon sok kínt pumpált belém.

A keddről volt egy rövid szösszenetem ITT. Szóval a kis ördögi fattyak keresztülhúzták tréningtervünket, mit mondjak, izzó hajlítóizmom lelkesen hajbókolt a piciny gyilkos lényecskék nagysága előtt. De edzőnk derék ember, nem adta fel, és kiküldött pár “lovast” (a parasztok mi voltunk), hogy derítsék fel a medúza mentes partokat. De a dráma megint közbeszólt! Felsőbb utasításra nem vihettük el a kocsit és vele a hordágyakat (ami a gyakorláshoz fontos lett volna) így oktatónk besokallt, és az asztalra csapott. Nagyon sok az asztal két vége között röpködő máltai káromkodást véltem kiszűrni (tanulgatok mindent ami fontos), amely vita majdnem végzetes eredményt okozott (oktatónk kilépését a szervezettől), de mint pár (szabad)nap után kiderült, lehiggadt végül és mostmár béke honol a (belső) királyságban. Így redukálódott le a hat napos edzéshét két napra. A dráma mindig elveszi az emberek idejét (és figyelmét) a fontos dolgoktól. 😀

DSC_0300

Mgarr Ix-xini, amit május 8-án a medúzák nagy erőkkel okkupáltak

Így egy nap maradt, egyik csoportnak szombat, az enyémnek a vasárnap. Igazából a hétfő betudható volt a vizsga fizikai felkészítő részének, ez a vasárnap pedig a technikai elővizsgának. Életemben először így eljutottam Qbajjar tengerpartjára is, ami mint megtudtam a mai vizsgánk esedékes helye is lesz egyebn. Ja igen, ha délután fél kettő előtt olvassátok az írásomat, majd gondoljatok rám ez idő tájt. 

Szóval bemelegítő úszással kezdtünk, kb. 150 méter, aztán kimásztunk a csúszós sziklára, ahol egy óriásit estem a fél Lifeguard legénység orra előtt, pont abban a pillanatban mikor mondták, hogy vigyázzunk a csúszós sziklára. 😀 Természetesen rögtön felpattantam, mint a rugós bicska, persze mivel előtte fitogtattam úszástudományomat, így kb. mindenki mögöttem sétált, ebből következik, hogy gyors szökellésem ellenére a többség szemtanúja lehetett csúf bukásomnak.

Kis ugrálás után visszaúsztunk, közben mindenki tartotta valakinek az állát, hogy le ne essen, de igazából csak a gyakorlás végett.

Aztán a mentőmellényes gerincsérült mentés jött a sorban, mit ne mondjak, mellényben és békalábban ezek a feladatok sokkalta könnyeben megvalósíthatóak.

DSC_0369

Ekkor már a parton futkározó rákban gyönyörködtem, amit a kiérkezők kedvéért megszakítottam egy szelfi erejéig.

A nap poénja, hogy másodjára is hátra vágódtam, ezt szerencsére már csak három társam és pár turista látta az étteremben ülve.

Még volt egy napunk, május 22 hétfő, amikor is maximum sebességgel száguldó motorcsónakból ugráltunk ki hason fekve, persze mellényben, ennek ellenére a gömbszerű lágyrészeim odalent eléggé fájtak a becsapódástól. Ezt leszámítva móka és kacagás volt ez az esemény. Még úgy is, hogy kipróbáltuk, ketten ki tudunk-e menteni egy gerincsérült próbababát a vízből. Kicsit sokkot kaptam, mert a gatyája lecsúszott és majdnem elsüllyedt a tenger mélyére, így annak kimentésével foglalatoskodtam a bábú helyett, míg kolléga rám nem szólt, hogy a feladatommal is foglalkozhatnék. 😀 

Hogy felkészültnek érzem-e magamat a mai vizsgára? A jóég tudja, vannak gyenge pontjaim, de a szívem akár egy oroszláné. Amúgy nem, varjúságomat nem tagadhatom meg. A középmezőny tökéletesnek tűnik számomra, Blue Lagoonos mentés mértékkel néhanapján, meg csendes strandokon üldögélés. Csak lazán ám, semmi felesleges terhet nem varrnék szívesen a nyakamba. 😀

DSC_0370

Az imádnivaló rákocskával és pár félfelsőtesttel búcsúzom tőletek! Semmiképp sem örökre. 😉

Ui.: Közben kiderült, és feltételezem számotokra is szembetűnő, hogy nem is lett olyan rövid ez az írásom. 😀

Intermezzo, avagy az Abseiling/Comino/Nadur trió győzelme egy nyugis hétvége felett

Általános

Hol is kezdhetném… ja igen, ez nem a tréning beszámolóm utolsó fejezete. Helyette egy kis élménybeszámolót kaptok (sok képpel) a május 19-21-ig terjedő hétvégémről.

Pénteken sikerült elég későn ébrednem, szerény ebédem nyammogása közben épp azon morfondíroztam, hogy lehet le kellene néznem valamelyik közeli strandra (ahova nem kell sokat bicajozni), hogy készüljek a küszöbön fekvő Lifeguard vizsgára. Délután három óra jól van, kávé letudva, lassan indulni kellene, hogy még nap is érje hófehér testem. Erre mit ad az élet (na meg a Messenger)? Az edzőm ír, hogy lenne-e kedvem abseilingezni? Na mondom oké, úgyis a vízhez akartam menni, biztos ez valami máltai fajta vitorlázás. De azért már rákeresek, csak ne nézzenek már (nagyon) hülyének! Ja, hogy ez végülis a szikláról kötéllel való leereszkedést takarja?! Na az már más! Ilyen meghívásokra várok hetek óta. 😀 Végre elővehettem porosodó mászófelszerelésemet, már-már kezdtem azt hinni hogy itt fog rámrohadni.

IMG_20170519_190734

Elindulás előtt, avagy basz.i, biztos jól kötöttem be magam? 😀

És mégse, amúgy a volt munkahelyemből hozott nosztalgia és az élmény mellett azért is volt zseniális dolog ez a délután, mivel megint nagyon sok mindent megtanultam csomókkal és mászófelszerelésekkel kapcsolatban. A kötelet persze hogy én teszteltem megint, ki más? Amíg lent a bozótosban vártam nagyon sokat a kötélpálya teljes pompájának megvalósulására, jutányosan hozzájutottam első óriási szúnyogcsípéseimhez is, szinte ingyen adták őket a térd mögötti hajlítórészbe. Ez van ha az ember nem sörözik eleget. :/ Amúgy az egész esemény apropója a szervezetem által vásárolt új eszközök tesztelése volt, amelyek szerencsére bírták a strapát. És ha már tesztelés, edzőnk rajtam mutatta be/tesztelte az embermentést szikláról, mégpedig a könnyebb módszerrel. Nekem nem volt túl könnyű ez az élethelyzet, sem a testhelyzet, mivel 10 percet várni vízszintesen feküdve a levegőben, na ahhoz kell derék meg hát, ha nincs, akkor a kísérlet derékba tör. Persze ha rajtam is egész testes beülő lett volna… még szép hogy nem. 😀

DSC_03123

Toltam már egy gyíkszelfit a visszamászás közben, szigorúan csak a pihenés kedvéért 😀

Szombat reggelre eléggé kivoltam, azért rendesen kivett belőlem az előző délutáni/esti esemény. Nyilván nem panaszkodok, de a fél hármas elalvást (fáradtság nem egyenlő az álmossággal) egy hat órási kelés követte, majd egy hét kilométeres biciklizés. Mindezt azért, hogy kiérjek Mgarr-ba, ahonnan a kompok mennek Máltára és Cominora. Most a változatosság kedvéért Cominot választottam, ahova 10 euró (kész rablás) a retúr jegy.

DSC_0440

A “hülye” turisták nélkül, első megmártózás után 😛

Kollégám tavaly is Lifeguard volt, így tudja már a dörgést errefelé. Azért siettünk ennyire, hogy legyen jó helyünk, és emberek jelenléte nélkül gyönyörködhessünk a tájban. Jelentem összejött! Még ha majd kiestem is a csónakból áldatlan holdkórosságomban.

DSC_0465

Kis sellő a nagy várfalon 😀

Szóval napoztam is, meg úsztam is, de ezt az írást igazából a képek miatt hoztam létre nektek, így nem pazarlom a betűket. 😉

received_1190504341076496

Kaptam egy tábla étcsokit arcot vágok. 😀

A lyuk a hátam mögött a buta emberkék (de lehet lemmingek) kedvenc leugrási pontja, bizony! Nagyjából 10-15 méter magasra tippelném a sziklaoldalt. Azért gyakoroltunk annyi hordágyas mentést vízből az edzések során, hogy az itteni kedves gerincsérültek igényeit teljes mértékben kielégíthessük, talán majd meg is kérdezzük őket kérdőívben, hogy milyen volt a mentés közbeni kényelmük félig lebénulva. Tehát ez a legveszélyesebb part, itt állandó jelleggel fog tartózkodni egy motorcsónak is amint beindul a szezonunk, ami kb. a jövő hétre tehető, meg a vizsgák is, és az utolsó szabadnapjaink is valószínűleg. 😀

Amúgy a kis ugrós szigetnek külön neve is van, Cominottonak hívják, és a túristák szeretnek átúszni/menni oda. Mikor apály van, a magasabb emberek akár át is sétálhatnak. Épp ezért sokan azt gondolják, hogy miért ne vinnék át az egész cókmókjukat? De tényleg miért is ne? Azért, mert ha elönti a fejedet a víz, rohadtul megfulladsz! Ez a rossz hírem gyerekek. Szóval az olyan pácienseket, akik a fejük felett táskát cipelve próbálnak átjutni, azokat éles füttyszóban fogjuk részesíteni, míg össze nem szedik magvatlan gondolataikat és vissza nem fordulnak. Vagy mennek tovább és úgy fulladnak meg, ahogy akarnak. 🙂

Nekem már el kellett jönnöm a partról, mert esti műszakom volt, de kolléga maradt még alukálni. És Csipkerózsika-álmából ébredve azt kellett látnia, hogy több úszni nem tudó srác tart a víz felett egy félájult srácot. Kitalálhatjátok: részeg volt, és úszni se tudott (minek azt itt?). De azért kedves leányzónk mit sem törődve a francia arcok fekete lyuknyi tömegű ostobaságával, bátran bevetette magát a vízbe és rescue can nélkül kimentette a Darwin-díjasunkat. Tehát neki már megvolt az év első mentése, kicsit irigy is voltam rá, bevallom férfiasan! 😀

DSC_0452

A Blue Lagoon teljes pompájában 😉

Amúgy a Blue Lagoonra csak a legjobb Lifeguardokat viszik, ami majd a vizsgán derül ki, hogy ki mennyire legény a gáton és lifeguard a parton. Nem tudom amúgy hogy az egész nyaramat ekkora sötétségben akarom-e eltölteni (nagyon leárnyékolják a szép tájat), mondjuk a sok sípolás és a tudatlanok kínos helyzetbe hozása felvillanyoz. De majd meglátjuk. 😀 Mondjuk nem érzem, hogy a legjobbak között lennék, inkább az arany középút, de majd meglátjuk ezt is.

Este Nadurba mentünk, ahol a farsangi fesztivált másodjára is megülték. Ez volt a kisebbik, ennek ellenére kb. 15-20 ember volt kint tőlünk, biztos ami biztos, hátha történne valami. Nem történt semmi (sajnos? 😀 ), a legnagyobb “baleset” egy idős hölgy orrabukása lett volna, de pont elkapta a mellettem sétáló kolléga kezét, így csak a telefonja karcolódott meg.

DSC_0506

“New Model Dwejra Window” – A nap poénja, aki nem értené, annak segítek, az összeomlott Azúr Ablakra utal. 😉

Volt mindenféle álarcos mulatság itt, van aki a KISS frontemberének, néhányan öregembernek, valaki transzinak és még hupikék törpikéknek is beöltöztek.

Kaja-pia standok mindenhol, ez az igazi fesztivál lelke, de mi csak kajálhattunk, hiszen szolgálatot teljesítettünk (volna). Aztán volt tinibuli is, meg tűzzel táncolók, farkasokkal senki sem táncolt, de mégis halálra untam magamat. 😀 Bocsi Kostner, sose szerettelek, a filmjeidet meg még kevésbé. Szóval járőröztünk, és vártuk a csodát (“A” balesetet), közben pulcsiban is szétfagytam, pedig általában jól bírom a hideget.

DSC_0502

Halálra rémültünk, vagy untuk magunkat? Nem vagyok teljesen biztos benne. 😀

Szóval nagyon hálás voltam, hogy hajnali kettőkor végre ágyba bújhattam. Sejthetitek, vasárnap semmi értelmesre nem voltam már képes.

Ezzel zárom a mai posztom, képeket szép fokozatosan töltök fel a facebook oldalamra, csak hogy rákényszerítselek titeket az írásaim elolvasására (vagy legalábbis megnyitására), ez az ördögi tervem mára, MUHAHA!

DSC_0491

Nesztek népek, tűz show és parádé, a másik oldalt meg a kenyér (folyékony és szilárd egyaránt)!

Az edzések bemutatásának zárásával hétvégén jövök, remélhetőleg, addig is csak ügyesen mindenki, nézzetek a lábatok elé, mert nem leszek ott újraéleszteni! 😛